Alapértelmezett színséma Nagykontrasztú színséma


KERESÉS





















Link küldés
.
Cikk nyomtatás
Link küldés
.
Cikk nyomtatás
Link küldés
.
Cikk nyomtatás

Copyright © 2003-2013. Commitment Zrt.

Link küldés
.
Cikk nyomtatás


Végjáték – célegyenesben a köznevelési törvény


Államosítás szervezési, finanszírozási és politikai kérdőjelekkel

A végjátékhoz közelít a közoktatásról (újabb nevén köznevelésről) szóló törvény módosítása. Az ígéretekkel ellentétben – a jelenlegi ismert tervezet szerint – nem lesz keretjellegű, azaz lényegesen rövidebb, s új sem, a jogszabály jelentős része ugyanis a jelenleg hatályos szöveg átszerkesztett változata. Nagyobb probléma ennél, hogy miközben a köznevelés tervezett változásait – érdemi szakmai vita helyett – Liszt zenéjére komponált turnén mutatja be a tárca vezetése, olyan alapkérdéseket illetően is komoly, a megvalósíthatóságot felvető kérdések sorakoznak, mint az államosítás vagy a finanszírozhatóság. A fennköltnek elképzelt, de inkább időutazást idéző rendezvényeken sem ezekre, sem a szakmai részletkérdések többségére nem kapnak kielégítő választ a résztvevők, ami tovább növeli az amúgy is meglévő bizonytalanságot és bizalmatlanságot.


Államosítás – rohanás a bizonytalanba
A javaslat legnagyobb változtatást jelentő eleme – összefüggésben a szintén inkább még csak koncepció szintjén létező önkormányzati törvénnyel – a feladat-ellátási és a fenntartási rendszer központosítása. A médiában egyszerűen csak államosításnak nevezett intézkedés szerint a feladat-ellátási kötelezettség az állam szintjén jelenik meg, s főszabályként – az óvoda kivételével – a fenntartó is az állam (kormányhivatalok) lenne. A megyék a jövőben nem tarthatnának fenn közoktatási, köznevelési intézményeket, a települési önkormányzatok ugyanakkor meghatározott feltételek esetén visszaszerződhetnének e feladat ellátására. A 2000 főt meghaladó létszámú települések továbbra is átvállalhatnák – többek között – az általános iskolai, a gimnáziumi, a kollégiumi vagy éppen az alapfokú művészetoktatási feladatokat, amennyiben a fenntartási költségeknek a bérek és azok járulékait meghaladó részét képesek biztosítani. Nem lenne mód átvenni ugyanakkor például a szakiskolákat, a felnőttképzési intézményeket, a nemzeti és etnikai kisebbségi oktatást végző iskolákat, és a pedagógiai szakszolgálatok és szakmai szolgáltatásokat biztosító intézmények fenntartásáért is az állam felelne. Jó kérdés, hogy mi történik akkor, ha egy általános iskolában csak egy osztályban zajlik nemzeti és etnikai kisebbségi oktatás, míg a párhuzamos osztályokban nem. Ehhez hasonlóan nem tudni azt sem, hogy mi lesz azokkal az intézményekkel, amelyek több feladatot is ellátnak, fenntartásuk azonban a tervezett szabályozás szerint nem oldható meg együtt. Így például nem tisztázott, hogy ki lesz a fenntartója azoknak az óvodáknak és általános iskoláknak, ahol utóbbiak fenntartását a település nem vállalhatja vagy nem akarja vállalni. De a szabályozás kialakítói nem gondoltak arra sem, hogy a középfokú oktatás területén az intézmények többsége vegyes profillal működik, míg azonban a gimnázium és a szakközépiskola fenntartására, ha akar, visszaszerződhet majd a település, a szakiskola esetében pedig ezt nem tehetné meg.


Az elképzelés megvalósításának útjában szervezési, finanszírozási és politikai akadályok is állnak. Az intézmények átadás-átvételének főpróbájaként is tekinthetünk arra, hogy 2012. január 1-jétől a megyei kormányhivatalok veszik át a megyei önkormányzatok által fenntartott intézményeket. Ez azonban lényegében házon belüli átszervezés, sok esetben valószínűleg az ügyeket intéző apparátus összetétele sem változik, némi túlzással még az íróasztalok és rajtuk az irodaszerek is a helyükön maradnak. A teljes intézményrendszer fenntartásának jövő év szeptemberétől való átvétele azonban ma szinte teljesíthetetlen vállalásnak tűnik. Már csak azért is, mert a feladatok ellátásáért felelős járások csak 2013 januárjától állnának fel. Így könnyen előállhat egy olyan – közigazgatási és politikai szempontból is kezelhetetlen – helyzet, amikor az állam még nem képes ellátni az elvont feladatot, az önkormányzatok azonban már nem hajlandók és/vagy nem képesek erre – például a finanszírozás rendjének átalakítása miatt. Megoldás lenne a járások felállításának előrehozása, erre azonban már aligha van idő. Lehetőségként felmerül az intézmények átadási-átvételi időpontjának a 2012/2013-as tanév befejezése utánra helyezése is, ekkorra azonban már kevesebb, mint egy évre leszünk az országgyűlési választásoktól, ezért kérdéses, hogy a kormány így is belevág-e egy ilyen nagy kockázatokat rejtő átszervezésbe.


A kormány és az önkormányzatok között, de a kormányzó pártokon, sőt a kormányon belül is vita van arról, hogy az önkormányzatok milyen mértékben és milyen feltételek mellett vehessenek részt a közoktatási intézmények fenntartásában. A nagyobb települési önkormányzatok szívesen vállalnák továbbra is ezt a feladatot, a kisebb települések ugyanakkor szívesen szabadulnának tőle, mert abban bíznak, így legalább megmenthetik iskoláikat. A kormány által elfogadott koncepció egyértelműen azt tartaná kívánatosnak, hogy döntően az állam legyen a fenntartó, s csak kivételes esetben kerülhessen vissza ez a feladat a települési helyhatóságokhoz. A kormányzó párton belül is tart a vita, mert bár elvileg az országgyűlési frakció rábólintott a koncepcióra, a feladatra való visszaszerződés lehetőségét eltérő tartalommal töltenék ki a polgármesterek, az oktatási szakpolitikusok és a kormányzati munkában szerepet vállaló, azaz előterjesztőként megjelenő képviselők. Kormányon belül markánsan pedig a NEFMI oktatási államtitkársága képvisel a többségtől eltérő álláspontot: ők azt szeretnék elérni, hogy minél több intézmény maradjon a települési önkormányzatok fenntartásában, és abban reménykednek, hogy a bérek és járulékok biztosításával ez a cél el is érhető. Más kormányzati szereplők ugyanakkor pragmatikus megközelítés eredményeként jutottak ugyanerre a következtetésre. Ők úgy látják, az állami fenntartás olyan jelentős finanszírozási és logisztikai problémákat vet fel, amelyek veszélyeztetik a rendszer biztonságos működését, ezért célszerűnek tartják ezt a kockázatot – a visszaszerződés lehetőségének legalább átmeneti ideig történő szélesre nyitásával – a minimálisra szorítani.


A NEFMI álláspontja, mely szerint a központi bérfinanszírozás belépésével a fenntartók a mainál kedvezőbb finanszírozási pozícióba kerülnek, és tömegesen vállalják majd továbbra is az intézményfenntartást, nem tűnik reálisnak, megalapozatlan kincstári optimizmust tükröz. Az átalakítást kísérő belső vitákból ugyanis egyértelműen kitűnik, hogy ennek és az állami kézbe kerülő intézmények dologi kiadásainak fedezetét is az önkormányzatok költségvetésének megkurtításával teremtenék elő. Leegyszerűsítve, amennyivel nagyobb központi erőt igényel az állami fenntartás, annyival kevesebb lesz az önkormányzatoknak biztosított támogatás, átengedett vagy helyi bevétel. A kérdés még csak nem is az elvonás mértéke, hanem annak struktúrája lesz.


Amennyiben a megyei önkormányzatok által fenntartott intézmények átvételét tekintjük mintának, akkor nagy valószínűséggel a közoktatási feladatok ellátására biztosított normatívák visszavonásával, emellett pedig a személyi jövedelemadó helyben maradó hányadának elvételével lehet számolni, és nagyon valószínű, hogy az illetékbevételekről, a gépjárműadóról és az iparűzési adó egy részéről is le kell majd mondaniuk a településeknek. (Utóbbi két bevételi forrással a megyei önkormányzatok nem rendelkeznek, így az analógia itt nem alkalmazható, ám ezek azok a bevételek, amelyek generálisan elvonhatók tőlük.) Az átadás-átvétel érinti a feladat ellátásához kapcsolódó vagyont, illetve az esetleges adósságokat, hiteleket is: a megyei intézmények államosításakor ezektől is megszabadították az érintett helyhatóságokat, s várhatóan ez történik majd a többi intézmény átvételekor is.


Amennyiben ez a forgatókönyv valósul meg, annak meghatározó következményei lesznek. A fenntartók többsége ilyen feltételek mellett csak akkor lenne képes továbbra is működtetni intézményeit, ha az állam a dologi kiadások fedezetére is biztosítana valamilyen támogatást. Elvileg a jelentős iparűzési adóval rendelkező települések kedvezőbb helyzetben vannak, egy kisebb arányú elvonás esetén is meg tudnák őrizni pozíciójukat. Mivel azonban az ebből az adófajtából származó bevétel messze nem egyenletesen oszlik el – összege a legtöbb településen minimális, néhány helyen viszont milliárdos vagy akár több tízmilliárd forintos nagyságrendű is lehet –, az elvonás mindenképpen kiegyenlítő hatású lesz. S minél inkább reális lehetőséget akar vagy hajlandó kínálni az állam az önkormányzati fenntartásra (például dologi, működtetési normatíva bevezetésével), a nagy iparűzésiadó-bevétellel rendelkező településeknek annál nagyobb mértékben kell majd hozzájárulniuk a közöshöz. Végső esetben elképzelhető a jelenlegi – minden évben feszült vitát generáló – fővárosi megoldás exportálása megyei szintre is, azaz az iparűzési adó egy kalapba gyűjtése, majd meghatározott elvek szerinti szétosztása.


Súlyos szakmai és politikai következmény lesz az is, hogy miközben az elvileg nyertes (azaz többletforráshoz jutó) intézményeknél rövid idő alatt nem várható érdemi szolgáltatásbővülés vagy minőségi javulás, a ma még kedvezőbb helyzetben lévő településeken azonnali és látványos lehet a visszalépés mindkét téren. Nem lesznek tehát valódi nyertesek, miközben számosan lesznek azok, akik joggal érzik vesztesnek magukat. De nem csak a gazdag települések járhatnak rosszul. Előfordulhat olyan helyzet is, hogy olyan hátrányos helyzetű települések vagy településrészek (egykori vagy részben még ma is rozsdaövezetek) kerülnek újra rosszabb pozícióba, ahol az elmúlt évek gazdasági fejlesztései többletforrást hoztak, aminek jelentős részét a kedvezőtlen szociális helyzetű lakosság hátrányainak – például az oktatáson keresztül történő – kompenzálására fordították.


Az átszervezés ütemezése és finanszírozása miatt kialakult bizonytalanságot jól tükrözi a 2012. évi költségvetési törvényjavaslat is. Az előterjesztés oktatást érintő elképzelései ugyanis lényegében megegyeznek a jelenlegivel. Változatlan mind a normatív finanszírozás struktúrája, mind az ebben megjelenő támogatás. Ez részben érthető, hiszen még csak koncepció vagy tervezet szintjén létező törvények rendelkezéseihez nem tud igazodni a javaslat, ugyanakkor volt már arra példa, hogy kidolgozott konkrét elképzelések birtokában a költségvetési törvénnyel módosítottak szaktörvényeket. Ez a lehetőség most is fennáll, a kormány azonban eddig nem élt ezzel. Úgy tűnik tehát, hogy a részletek még mindenütt kidolgozatlanok, ami egy olyan, nem túlságosan biztató folyamathoz vezethet, melynek során mozgó célpontra lő az állam, azaz egy több millió embert és közel ezermilliárd forintot érintő változást menet közben próbálnak majd levezényelni.


Nagy ívű elképzelések, hiányzó források
A finanszírozással nemcsak az államosítás, hanem a köznevelési törvény más pontjai esetében is gondok lehetnek. Ezek olyan léptékűek, hogy a szaktárca – talán éppen ettől megrémülve – meg sem tervezte őket pontosan. Legalábbis ennek nyomát nem leltük, ellenben elnagyolt becsléseket, tévedéseket, elfelejtett feladatokat és félrevezetőnek tűnő adatokat egyaránt találunk a háttérszámítások között.


A legnagyobb tételeket az életpályamodell, a hároméves kortól kötelező óvodáztatás, a szintén kötelező egész napos iskola és a mindennapos testnevelés bevezetése jelentik, melyek külön-külön is százmilliárd forintot jócskán meghaladó többletigényt keletkeztetnek. De ezek mellett is számos, egyenként többmilliárdos forrásbevonást vagy átcsoportosítást szükségessé tevő új feladat jelenik meg, amelyek vonatkozásában nem tett közzé vagy nem is készített értelmezhető költségszámítást sem a Nemzeti Erőforrás Minisztérium, sem a Nemzetgazdasági Minisztérium. Ilyen feladat – többek között – az érettségi rendszer átalakítása, a két emelt szintű érettségire való felkészítés, a pedagógiai szakmai szolgálatok és szakmai szolgáltatások átszervezése, a tanfelügyeleti rendszer kiépítése vagy a kis létszámú fejlesztő osztályok indítása.


Ebbe a körbe tartozik az újonnan elindítani kívánt óvodák, kisiskolák esete is, amihez azonban a minisztérium szerint nem is kell több pénz. A meghökkentő indoklásban az idei év tapasztalataira hivatkoznak. Tény, a nagy nekiveselkedés ellenére alig néhány település vállalkozott arra, hogy újraindítja intézményét, ám ez nem zárja ki, hogy egy kedvezőbb feltételrendszer kialakítása esetén több helyen is újra meggondolják ezt a kérdést. A tárca – úgy tűnik – már nem ezzel számol, szavak szintjén ugyan valószínűleg kormányzati prioritás marad az, hogy lehetőség szerint minden településen legyen kisiskola és alsó tagozat, ám források nélkül ez aligha lesz megvalósítható.


A nagy forrásigényű javaslatok között első helyen a mindennapos testnevelés bevezetése szerepel, s a minisztérium csupán néhány milliárd forint többletigénnyel számol. Ennek oka, hogy megpróbálnak olyan lehetőségeket (például testnevelésóra helyett 15 perces szakaszokra bontott testmozgás) biztosítani, amelyek látszólag olcsón kiváltják ezt a drága feladatot. Alighanem ők maguk is sejtik, hogy ezzel a lépéssel a megfogalmazott célhoz egy lépéssel sem kerülünk közelebb, ahhoz ugyanis csak a bérköltségek finanszírozásához évi több mint egymilliárd forintra lenne szükség évfolyamonként, a heti öt testnevelésórát kiszolgálni képes infrastruktúra (tornatermek, tanuszodák, sportpályák) létrehozását pedig 250-300 milliárd forintra becsülik szakértők.


A költséglista második helyét az egész napos iskola kötelezővé tétele foglalja el. Amennyiben valóban kötelezővé válik az általános iskola valamennyi évfolyamán ez az oktatásszervezési modell, annak többletbérigénye megközelíti a 200 milliárd forintot. Természetesen némi ügyeskedéssel ez az összeg jelentősen csökkenthető: ha például az iskolai kötelező benntartózkodás terhére (munkaidő 80%-a, heti 32 óra) szervezik meg, vagy ha a felső tagozat esetében csak papíron lesz kötelező az egész napos iskolaszervezés (lásd még a Zöld utat kaphat az egész napos iskola című írásunkat jelen lapszámunkban).


Képzeletbeli dobogós még az életpályamodell, amelynek hatálybaléptetése azonban egyre bizonytalanabb. Az eredeti elképzelésekhez képest már amúgy is lényegesen kevésbé ambiciózus a bérrendezési elképzelés, ám még így is 160 milliárd forint körüli összegbe kerülne évente a tárca számításai szerint. Mivel ez nem egyszeri, hanem folyamatosan jelentkező többletfinanszírozási igény, a gazdasági tárca már korábban jelezte, hogy még a 2013-as bevezetés sem valószínű. A koncepcióból ezért egy időre ki is került a konkrét időpont, a végül közzétett változatban azonban újra szerepel a 2013. szeptember 1-jei dátum. Igaz, az előtte szereplő „Magyarország gazdasági fejlődésétől függően” kitétel ennek ellenére inkább azt valószínűsíti, hogy az életpálya előnyeit valószínűleg már csak a következő kormányzati ciklusban élvezhetik majd a pedagógusok.


Végül a negyedik kiemelkedő forrásigényű változtatási javaslat a hároméves kortól kötelező óvoda bevezetése. Ennek megvalósításához ma sem a személyi, sem a tárgyi feltételek nem biztosítottak. Csak az éves bérköltség többlete meghaladja a 10 milliárd forintot, a több tízezer óvodai férőhely létrehozásához pedig 100-120 milliárd forintra lenne szükség. Kiskaput persze itt is nyitnak a tervezet készítő. Egyrészt lehetőség nyílna kibújni a kötelezettség alól, ha az ilyen irányú kérést az elbírálók a gyerek érdekében indokoltnak tartják, másrészt ötéves korig lehetőség lenne arra is, hogy óvoda helyett a lényegesen kevesebbe kerülő családi napközi igénybevételével tegyen eleget ennek az előírásnak egy-egy gyerek. A spórolás azonban azzal jár, hogy éppen azokon a hátrányos helyzetű településeken nem jönnek majd létre új óvodai férőhelyek, ahol a képzett óvónőkkel (s nem pusztán gyerekfelügyelőkkel) működő intézményekre a legnagyobb szükség lenne. Ennek veszélye különösen azért nagy, mert az óvodák fenntartása továbbra is önkormányzati feladat maradna, amelyek csökkenő forrásaikból aligha lesznek képesek finanszírozni a több tízezer férőhely létrehozását.


Hogy gond lehet az elképzelések finanszírozásával, az a minisztériumi nyilatkozatokból is érződik. Néhány hete még magabiztosan jelentette ki Hoffmann Rózsa államtitkár, hogy: „Ne azzal foglalkozzunk, hogy miből lesz pénz a közoktatásra, hanem azzal, hogy előteremtsük a szükséges forrásokat. Olyan nincs, hogy nincs pénz.” Ezzel szemben legutóbbi nyilatkozataiban már úgy fogalmazott például az állami szerepvállalás növeléséről, hogy „az új rendszer nem fog többe kerülni”, ami nehezen értelmezhető, az életpálya bevezetésének 2013-as időpontját pedig már csak mint a lehetséges legkorábbi lehetőséget említette.


(FL)


Kódolt vita a kormányoldalon belül
Pokorni Zoltán közel egy éve tájékoztatta a tárca vezetését a törvénymódosítás azon elemeiről, amelyeket a frakció oktatáspolitikusai nem támogatnak. Néhány pontban megállapodás született, ám ezek végül mégsem tükröződnek a koncepcióban, illetve a törvénytervezetben. A Fidesz szakpolitikusának néhány a tárca által korábban még elutasított javaslata megjelenik a dokumentumokban, ám meglehetősen sajátos, egyes esetekben megvalósíthatatlan módon. A frakció – a megállapodás elmaradása esetén – módosító javaslatokat nyújt majd be a törvénytervezethez. Hoffmann Rózsa szerint erre nem lesz szükség, ilyen értelemben nyilatkozott a Fidesz-KDNP frakció munkacsoportjával folytatott egyeztetést követően. Mások élénk vitáról és komoly kritika megfogalmazásáról számoltak be mind a javaslatok tartalmát, mind a tárca együttműködési hajlandóságát illetően.


Óvodáztatás
PZ:
Négyéves kortól legyen kötelező az óvoda, a hátrányos helyzetű családokat anyagi eszközökkel kell motiválni a korábbi óvodáztatásra. A családi napközi nem helyettesíti az óvodát.
HR: Hároméves kortól kötelező az óvoda, mely alól meghatározott esetekben felmentés adható. A kötelezettségnek ötéves korig családi napköziben is eleget lehet tenni.


Iskolába lépés
PZ:
Amennyiben egy gyerek még nem iskolaérett, fejlesztése továbbra is az óvodában történjen (legkésőbb addig az évig, amikor nyolcéves lesz).
HR: Legkésőbb abban az évben be kell iratkozni az iskolába, amikor a gyerek betölti hetedik életévét. Ha nem iskolaérett, akkor kis létszámú fejlesztő osztályba kerül.


Egész napos iskola
PZ:
Ösztönözni kell a választható egész napos iskolát elsősorban a hátrányos helyzetű térségek iskoláinak alsó tagozatán. A délelőtti és délutáni tanórai és más foglalkozásokon való részvétel kötelező.
HR: Az alsó és felső tagozaton is kötelező az egész napos iskola. Nem kötelező délutánra is áthelyezni tanórákat, egyes foglalkozások alól a felső tagozaton az igazgató felmentést adhat.


Középiskolai felvételi
PZ:
Nem támogatja a felvételi rendszer átalakítását. Csak ott lehessen – a szubjektivizmust kizáró, közös követelmények alapján történő – felvételit tartani, ahol jelentős, két-háromszoros a túljelentkezés.
HR: Ahol a jelentkezők száma három év átlagában akár csak egyetlen fővel meghaladja a felvehetők számát, lehessen felvételit tartani. Széles körben lehessen helyi szóbeli vizsgát szervezni.


Nyelvoktatás
PZ:
Támogatja a nyelvi előkészítő év megtartását, szakmai fejlesztését.
HR: Irreális feltételek miatt lényegében lehetetlenné válik a nyelvi előkészítő évfolyamok szervezése. A hat- és nyolcosztályos gimnáziumokban három, illetve négy idegen nyelv oktatását tartja szükségesnek.


Szakképzés
PZ:
Nem támogatja a redukált közismereti képzést tartalmazó hároméves szakiskola általánossá tételét. Indokoltnak tartja a négyéves szakiskolai képzési forma megtartását vagy az általános iskolai képzés idejének kilenc évfolyamra történő megnyújtását.
HR: Nem támogatta a szakképzés átalakítását, de beletörődött abba, hogy erre rákényszerítették. Elveti a nemzetközi gyakorlatban sikeres, bevált kilenc évfolyamos általános iskolát.


Érettségi, felsőoktatási felvételi
PZ:
A felsőoktatásba való belépés feltétele legyen – kormány által meghatározott körben – az emelt szintű, standard érettségi vizsga. A közösségi szolgálat nem lehet feltétele az érettségi megkezdésének. Valódi választási lehetőség maradjon az előre hozott érettségi.
HR: Egyelőre nem ismert módon, teljesen átalakítaná az érettségi rendszerét. Két emelt szintű vizsga és nyelvvizsga kell a felsőoktatási felvételihez. Az előre hozott érettségi lehetősége jelentősen szűkülne, mivel az érettségit a közösségi szolgálat teljesítéséhez kötné.


Tartalmi szabályozás, tantervek, tankönyvek
PZ:
A tantervek és a tankönyvek minőségének javulása nem a kínálat csökkentésétől, hanem az akkreditációtól várható. A differenciált fejlesztés miatt indokolt választhatóság biztosítása.
HR: Néhány kerettantervre csökkentené a kínálatot, melyekhez két-három tankönyv készülhetne. Uniformizálna, az eltérő programok csak miniszteri engedéllyel működhetnének.


Életpálya
PZ:
A pedagógusképzés legyen osztatlan, a minőségi szűrőn kiválasztott hallgatók a képzés elejétől kapjanak kiemelt ösztöndíjat. Magas kezdő alapbérrel induló, az elején meredek, később laposodó bérskálát támogat. A kereset igazodjon az aktuális teljesítményhez. Külső szakértők által végzett, 6-8 évente ismétlődő minősítést szorgalmaz, amely képes védjegyként funkcionálni.
HR: Osztatlan legyen a képzés, melynek idejét egy évvel megnyújtaná, csak az utolsó évben lenne – nem túl jelentős összegű – ösztöndíj. A kezdőbér nem túlságosan magas, a bérek nem tükrözik kellő mértékben a mennyiségi és minőségi különbségeket. A javasolt minősítési rendszer mind az eljárási rendet, mind a lehetséges következményeket tekintve puha.



Link küldés
.
Cikk nyomtatás