Alapértelmezett színséma Nagykontrasztú színséma


KERESÉS





















Link küldés
.
Cikk nyomtatás
Link küldés
.
Cikk nyomtatás
Link küldés
.
Cikk nyomtatás

Copyright © 2003-2013. Commitment Zrt.

Link küldés
.
Cikk nyomtatás


Új tanév, új kihívások


Az új tanév kezdetével új szakaszba lépnek a kormány reformtörekvései: a stratégiáról és elvekről szóló viták és döntések helyébe a konkrét részletek kimunkálása és főként a megvalósítás lép. A beszédek és a papírok helyét a tettek veszik át, kiderül, mi az, ami a valóságban működőképes, s mi az, ami nem. Ami eddig kockázat nélküli disputa volt (s aminek legfeljebb politikai ára lehetett, hiszen a rendszert, a napi működést nem érintette), az mostantól tétre megy.


Az oktatásirányítás az előttünk álló két tanévben vizsgázik. A kihívás nem kicsi, hiszen új irányítási, fenntartói, finanszírozási struktúra kialakítása és beüzemelése a feladat, az idővel való gazdálkodás pedig nem sikerült tökéletesen. A szeptember 1-jén hatályba lépő köznevelési törvény végrehajtási rendelete néhány nappal a tanévkezdés előtt még nem ismert, nem jelentek meg a kerettantervek, nem látni a tartalmi szabályozás egyéb elemeit (például a nevelési feladatokat, az egész napos iskola kereteit), nem kellően tisztázott, milyen feltételrendszer mentén zajlik majd az államosítás (nem egyértelmű a feladatellátásban résztvevők számára, hogyan néz ki majd ezután az oktatásszervezés és finanszírozás feladat-megosztása). Mindemellett az sem állítható, hogy a változtatások társadalmi és szakmai támogatottsága meghatározó lenne, az érintetteket és a közvéleményt is inkább megosztják az elindított intézkedések. Mindez nemcsak politikai kockázatot, de rendszerszintű szakmai és működési veszélyt is jelent.


Államosítás és pedagóguspolitika
tanarAz idei tanév változásai közül ez jelenti a legnagyobb feladatot, a legnagyobb kihívást, ezáltal a legnagyobb kockázatot is. A veszély oka kettős. Egyrészt a tervezés és a megvalósítás párhuzamosan zajlik, ezért bizonyos döntéseket a szereplőknek a teljes rendszer és a feltételek ismeretének hiányában kell meghozniuk. Másrészt a változás átfogó, az idő pedig kevésnek tűnik (ugyanakkor a modell főpróbája – megyei intézmények átvétele – sem ment buktatók nélkül).


A kockázatokat mérsékelte volna és szakmailag is indokoltabb lett volna, ha a fenntartói rendszer átalakítása időben eltolva, két lépcsőben történik, s az állam ott lép be elsőként a feladatellátásba, ahol ez valóban szükséges. Abban ugyanis nincs vita, hogy a jelenlegi rendszer átalakítása halaszthatatlan volt, s indokolt az állam jelentősebb szerepvállalása mind a finanszírozás, mind az irányítás területén. Abban azonban messze nincs egyetértés, hogy minden önkormányzat/fenntartó esetében ez a legjobb megoldás, vagy a nagy fenntartók egy az ellátott feladatokkal harmonizáló finanszírozás mellett jobb gazdái tudnak lenni az óvodáknak, iskoláknak, mint az állam.


A döntés ugyanakkor megszületett, a játékszabályokat azonban csak részleteikben ismerik az önkormányzatok, akiknek el kell dönteniük, vállalnak-e a továbbiakban is szerepet a feladatellátásban. A jelenlegi ismeretek alapján aligha van képviselő-testület, amelyik tisztában lehetne azzal, pontosan mi lesz a működtetés tartalma, s ez hogyan működik majd napi szintre lebontva (kis túlzással: ki viszi ki és cseréli ki az égőket). Nem egyértelmű, hogy aki működtetést vállal, annak lehet-e a feladatra önálló költségvetése, kap-e ehhez állami támogatást, ki finanszírozza és miből a működtetésben résztvevők bérét.


Mindezekre a kérdésekre nehéz is lenne választ adni a 2013. évi részletes költségvetés ismerete nélkül. Ott dől majd el ugyanis, hogy a fenntartói feladatok átszervezése hogyan érinti az önkormányzatok támogatását, illetve saját bevételeit, milyen elvonások lesznek, s lesz-e ezen a téren eltérés abban a tekintetben, hogy valaki vállalja-e a működtetést vagy sem. (Ez különösen azért fontos, mert feltehetően azok gondolkoznak majd a működtetés megtartásán, akik nagyobb arányban szenvedik majd el az elvonásokat.)


Egy másik vitapont a feladatokból való részvállalás és a felelősség-megosztás kérdése. Lesz-e mód beleszólni szakmai, személyi kérdésekbe? Egyáltalán mi történik az átvett intézményekkel: az állam a feladatot vagy az adott intézmények fenntartását veszi-e majd át?


Nem látszik egyértelműnek az sem, mi történik, ha egy fenntartó lemond a működtetésről, de menet közben azt látja, mégis jobb lenne, ha ő látná el ezt a feladatot, s nem akar ezzel a következő önkormányzati választásig várni. S fordítva: mi van, ha valaki a ciklus elején még vállalni tudja a működtetést, de később ez lehetetlenné válik valamilyen ok miatt?


Jelen helyzetben az önkormányzatok úgy hoznak döntést a működtetés vállalását, illetve az intézmények átadását illetően, hogy ezeknek a kérdéseknek a döntő többségére nincs válasz. Nem látni a részletszabályokat, nem ismert a költségvetés (az átengedett bevételek és a feladatokhoz kapcsolódó támogatások mértékének, rendszerének alakulása). Mindeközben a fenntartók elvileg úgy vállalhatnak feladatot, hogy annak fedezete biztosított – s ez nemcsak egyéni felelősség kérdése, de törvényi előírás is.


S végül talán a legfontosabb kérdés: mi történik, ha menetközben látszik, hogy nem egy-egy ponton, hanem rendszerszinten nem működik a dolog? Van-e forgatókönyv arra az esetre, ha problémák merülnek fel akár az elképzelések tartalmát, akár a megvalósítás ütemezést illetően? Van-e B terv?


Az iskolák állami fenntartásba vonásának egyik kulcseleme a pedagógusok központi foglalkoztatása és illetményük finanszírozása, így az átalakítás az életpálya bevezetését, illetve általában az elkövetkező időszak pedagóguspolitikáját is alapjaiban érinti.


Az első nyitott kérdés – amellyel kapcsolatban ellentmondó információk keringenek –, hogy megjelenik-e az életpályamodell bevezetésének fedezetéül szolgáló többletforrás. Az optimista forgatókönyv szerint igen, a realistább szerint inkább a meglévő költségvetés egy része válik címkézetté (ami azért nem zár ki némi forrásnövekedést). Ha utóbbi formula valósul meg, akkor a béremelés fedezetét valahol meg kell takarítani: vagy a működtetés vagy a személyi költségek területén. Kérdés, hogy ennek következményeit modellezte-e a tárca, a kormány, s szándékában áll-e megvitatni azt szélesebb szakmai körben. Aligha fogadná ugyanis kitörő lelkesedés az olyan megoldásokat, ahol a pedagógusok egy részétől vagy a gyerekektől elvett támogatást osztanák szét a megmaradó pedagógusok között.


Néhány általánosságon kívül nem sokat lehet tudni az életpályamodellről sem. Nincs elérhető információ arról, milyen minőségi paraméterek mentén történik az életpálya bevezetése, sőt ennél rosszabb a helyzet: úgy tűnik, az első lépcső szimpla „választási bérrendezés” lesz, különösebb minőségi elvek, következményekkel járó minősítés és differenciálás nélkül. Az első szakasztól – ha lesz is rá pénz – ebben az esetben három változás aligha várható: az elmozdulás teljesítményarányos és ösztönző bérrendszer, életpálya felé, a szakma belső elégedettsége és a közvélemény támogató hozzáállása. Ha mindehhez még jelentős munkateher-növekedés és/vagy elbocsátások is kapcsolódnak, akkor a fogadtatás még kevésbé lesz kedvező.


Mindez nem egyszerű szabályozási, hanem oktatásirányítási, kormányzati hitelesség kérdése is, ami hosszabb időszakra lehet meghatározó. Ráadásul nyilvánvaló az is, hogy az erőforrások tekintetében is hosszú távú elkötelezettséget jelentenek a döntések, s kérdéses, lesz-e mód újabbak bevonására a közeli években egy esetleges valódi, markáns bérfilozófiai váltáshoz.


Tartalmi szabályozás, tankönyvek
ID-10072697E területen is több olyan változás indul el, amelyek külön-külön is komoly kihívást jelentenek a kiadók, a terjesztők, az oktatásirányítás, az iskolák és a pedagógusok számára, s a legnagyobb kockázatot itt is az idő jelenti. A tervezés, a vita során nagyvonalúan kezelte az időt az oktatási kormányzat, amit most a megvalósításon szeretnének behozni.


Az átalakuló terjesztési rendszer önmagában komoly feladatot ad az apparátusnak, de mindez eltörpül az új kerettantervek bevezetéséhez kapcsolódó feladatok mellett: az új tantervekhez elvileg új, de legalábbis módosított szerkezetű és tartalmú tankönyvek kellenek, a fejlesztést villámgyorsan, lényegében hetek alatt kellene megvalósítani, hogy legyen idő az akkreditációra, majd a kínálat megismerésére, végül a tankönyvek határidőig történő megrendelésére és legyártására.


A rendelkezésre álló néhány hónap annyira kevés, hogy lényegében túl vagyunk azon az időponton, amikor azt lehetne mondani, hogy a szükséges idő rendelkezésre áll. Valamelyik szempont vagy szempontok sérülnek majd. Vagy a fejlesztésre nem lesz elég idő (még akkor sem, ha tudjuk, hogy a kiadók nem várták be a kerettantervek kiadását, hanem megpróbáltak a jövőbe látni, de még inkább a tantervi bizottságokban szakértő munkatársaik információit használva előregondolkozni), vagy az akkreditáció/pályázat-elbírálás nem tud kellően alapos lenni (erre már látunk is utalásokat a kormányzati nyilatkozatokban), vagy a tankönyvek megismerésére és kiválasztására biztosított idő tűnik el vagy lesz jelképes. A tankönyvek határidőre történő elkészítése akkor kerülhet veszélybe, ha valahol akár csak egy-két hetet is megcsúszik ez a menetrend.


Nagy kérdés ugyanakkor, hogy szükséges-e ekkora rizikót vállalni. A magyar tankönyvi kínálat ugyanis egy kisebb mértékű, s inkább csak strukturális jellegű tantervi módosítást akár változatlan formájában is képes lehet kezelni. A tankönyvek minősége jó, áruk – nemzetközi összehasonlításban – kedvező, az akkreditáció ma is szigorúbb és összetettebb, mint másutt (ahol egyáltalán van ilyen). Kérdés tehát, hogy az új kerettantervek szükségessé teszik-e minden esetben az átdolgozásokat.


Másrészt a köznevelési törvény – legalábbis a deklarációk szintjén – állást foglal a differenciált, egyénre szabott fejlesztés mellett, ugyanakkor tény, hogy több területen is uniformizálási törekvések jelennek meg. Aligha kérdéses, hogy előbbi egy legalább viszonylagosan gazdag, de legalábbis flexibilis, modulrendszerű vagy az alternatív programokra nyitott tantervi kínálatot és ehhez tartozó eszközrendszert (tankönyvet, értékelést, iskolaszervezési gyakorlatokat stb.) feltételez. Vagyis vagy viszonylag sokféle kerettantervre s ezekhez szűkebbre szabott eszközparkra, vagy kötöttebb tantervi szabályozásra, de ehhez gazdagabb, variálhatóbb eszköztárra és az eltérés szabályozott, de nyitott rendszerére lenne szükség.


A tartalmi szabályozás kérdései közé tartozik a nevelési feladatok hangsúlyosabb megjelenítése az iskola életében, ami egyszerre szimbolikus ügy és szakmai feladat. Régi adósság a nevelés és az oktatás egyensúlyának biztosítása, ami azonban nem történhet csak a paragrafusok szintjén.


A nevelési feladatoknak meg kell jelenniük a tartalmi szabályozásban is, a követelmények szintjén is. Ugyanakkor téves és káros döntés lenne, ha pusztán a „hagyományos” értelemben vett nevelési feladatok kapnának hangsúlyt, s nem a széles értelemben vett személyiségfejlesztés. Nem elég növelni az osztályfőnöki órák számát, szélesíteni a hittan-, illetve etikaoktatás kereteit, ünnepélyessé tenni az érettségi vizsgát, a nevelési szempontoknak, feladatoknak általános érvénnyel kell megjelenniük az iskolákban, több oktatási területbe ágyazottan, több szintéren. Ez idő- és pénzigényes feladat, s a pedagógusok egy jelentős részétől is új megközelítést vár el.


Az új tantervi szabályozásnak támogatnia kellene:
- nevelési programcsomagok kialakítását (egészségnevelés, testnevelés, prevenciós feladatok, közösségi tevékenységek, művészeti nevelés, munkaszocializáció stb.);
- nevelési színterek és idő biztosítását (rugalmas iskolaszervezési feltételek megteremtése és támogatása, az egész napos foglalkoztatási formák támogatása, a szorgalmi időn kívüli tevékenységek lehetőségének szélesítése);
- a szülők, családok bevonását az iskola tevékenységébe (közösségi iskolák létrejötte és megerősítése);
- a munka világával való kapcsolat erősítését (ami nem pipálható ki a gyárlátogatással, ellenkezőleg, a munkaprojekteknek kell belépniük az iskola falai közé);
- a nemzeti és helyi közösséghez tartozás erősítésének feladatát (határon túli kirándulások, emléknap, lokálpatriotizmus stb.) és
- a pedagógusok felkészítését erre a szemléletváltásra és ezekre a feladatokra.


Ezek jelen pillanatban – a kerettantervek ismeretének hiányában – még mindig mintha csak a deklarációk szintjén állnánk. Csak remélni lehet, hogy a legutóbbi nyilatkozatok szerint szeptemberben nyilvánossá váló dokumentumok ebben a szellemben készültek.
 
A javítás és fejlesztés (innováció) lehetősége
tanitMinden nagy, rendszerszerű változtatás oka, hogy valamilyen jelentős, radikális változást kívánunk elérni. Ezeken a célokon lehet vitatkozni, elvek, szempontok ütközhetnek egymással, ugyanakkor nem vitatható, hogy minden reformnak meg kell hagynia, sőt meg kell teremtenie egyrészt a folyamatos visszamérés, a javítás, a korrekció, illetve az új szempontok megjelenésének lehetőségét, azaz az innovációk érvényesülését.


Szerencsés esetben erre maga a jogszabály ad garanciákat, s nem csupán a személyes döntéshozói hozzáértésen vagy jóindulaton múlik minden. A köznevelési törvényben meghatározott szabályok egy az eddigieknél kötöttebb iskolarendszert írnak le. Ez nem annyira a célokra, a tartalomra vonatkozik, mint az alkalmazott eszközökre. Sokszor sok helyen megfogalmazódott a törvény immár két esztendőre nyúló előkészítése során, hogy ez is egy lehetséges megközelítés, bár a világ sikeres oktatási rendszerei nem a korlátozás, hanem a rugalmas iskolaszervezés, iskolarendszer, tartalomszabályozás mellett tették le a voksukat az elmúlt egy-két évtizedben.


Dicséretes, ha valaki hozzá mer nyúlni olyan nagy és nyilvánvalóan nem tökéletesen működő rendszerekhez, mint például az önkormányzatiság kérdése, az egészségügy vagy az oktatás, és természetesen felelősség is, hiszen emberek sorsáról döntünk, s ha nem találjuk telibe a jó megoldást, a korrekció lassú, nehéz, költséges, sok (nem korrigálható) veszteséggel járó folyamat. Éppen ezért fontos, hogy ilyen esetekben ne csak a változtatás, hanem az esetlegesen szükséges javítás eszközrendszere is kidolgozott legyen. Nem is szólva a nyitottságról, ezek esetleges alkalmazásáról, ami az irányító felelősségből fakad. Ha úgy tetszik, lennie kell egy B tervnek. Nem látható, hogy ma ilyen létezne, sőt annak belátása sem, hogy ilyesmire szükség lehet, így kétséges az is, hogy lenne-e kellő józanság, racionalitás a bevetésére. Ez baj. Ez azt jelenti, hogy mindent egy lapra tettünk fel, mindennek stimmelnie kell, s nemcsak az elképzelések, de a megvalósítás szintjén is.


Ez az irányítási megközelítés kihívást jelent az innovátorok, a pedagógusok és az intézmények számára is – egyébként éppen úgy, mint az innovációkat „engedélyező” államapparátus számára. Jogos kérdés, hol húzódik a határ? Egy alternatív program, tanterv jóváhagyásánál? Az értékelési metódus előírásánál? A kötelező tankönyv előírásánál?


Hajlunk rá, hogy a mostani szabályozás túlságosan magabiztos, úgy gondolja, evidens, hogy mi a jó, a követendő. A valóság azonban sokszínűbb, mint egy asztal mögül látszik.


Nem véletlen, hogy vannak iskolák, ahol két-három olvasókönyvet is használnak ugyanabban az első osztályban (mert tudják, van, aki egy-két betűt ismer, van, aki tud szótagolni, s van, aki kész olvasástudással lép az iskolába). Nem véletlen, hogy egyre több szülő látja be, hogy többet tudhat meg gyermekéről egy két-három oldalas értékelésből, mint 8-10 szóból vagy számjegyből. Nem véletlen, hogy már nem csak a napközbeni felügyelet és szociális ellátás miatt keresik a szülők az egész napos ellátási formákat. Nem véletlen, hogy egyre többen érvelnek a rugalmas iskolakezdés vagy éppen a tanév rendjének (szorgalmi időszak, szünetek) újragondolása mellett – s a sort hosszan lehetne folytatni.


El kell ismerni, és örülni is kell neki, hogy a törvény vitája során több helyen sikerült fenntartani vagy megteremteni rugalmas megoldásokat (iskolakezdés, egész napos iskola, értékelés, tantervi eltérés lehetősége), összességében mégis inkább kötöttebb, zártabb lesz a rendszer. Ugyanakkor az előbbiek esetében is a részletszabályokon és a támogató környezeten (kormányzati kommunikáció, programok, finanszírozási támogatások és más ösztönzők) múlik majd minden.


(FL)



Link küldés
.
Cikk nyomtatás