Alapértelmezett színséma Nagykontrasztú színséma


KERESÉS





















Link küldés
.
Cikk nyomtatás
Link küldés
.
Cikk nyomtatás
Link küldés
.
Cikk nyomtatás

Copyright © 2003-2013. Commitment Zrt.

Link küldés
.
Cikk nyomtatás


A szakképzés helyzete napjainkban


Gőzerővel folyik a szakképzés rendszerének átalakítása, a szakképzés intézményeinek szakképzésszervezési társulásokba történő integrálása. Tényként állítható, hogy az elmúlt 6-8 évben az általános iskolákban, az érettségit adó középiskolákban és a felsőoktatásban olyan folyamatok indultak el, amelyek ezen iskolatípusok eredményességét alapjaiban kérdőjelezik meg. Ezekről az anomáliákról igen sok elemzés és tanulmány látott napvilágot, ezért a szakmai közönség előtt jól ismertek. A szakképzés rendszerének átalakításáról, annak következményeiről, hatásairól azonban az általánosságok szintjén mozgó, semmitmondó, inkább politikai jellegűnek, semmint szakmainak mondható megnyilatkozásokon túl keveset hallani. Ha az iskolai rendszerű oktatás minden szintjén – sokak véleménye szerint –átgondolatlan, dilettáns szabályozókat vezetett be az oktatási kormányzat, akkor vajon miért gondolja bárki, hogy ez a szakképzés területén másként lenne?


Induljunk ki abból, hogy milyen típusú problémák megoldása céljából kellett hozzányúlni a szakképzéshez. A legtöbbet hangoztatott probléma, hogy nem a munkaerőpiac által kívánatos szakmákat tanulják a diákok. Ezért bizonyos térségekben, bizonyos szakmákból hiány alakul ki, míg más szakmákból túlképzés van, a végzetteket nem tudja felszívni a munkaerőpiac.


A döntéshozók úgy gondolták, hogy a korábbi struktúra alkalmatlan a vázolt probléma megoldására, ezért – külföldi modell alapján – új struktúrát hoztak létre. A szakképzés regionális irányainak és arányainak meghatározására létrejöttek a Regionális Fejlesztési és Képzési Bizottságok (RFKB), melyek döntései gyakorlatilag törvényerejűek. Vajon alkalmasak-e ezek arra, hogy „irányokat” és „arányokat” határozzanak meg, illetve érdemes-e ennyire erős jogosítványokat hozzájuk telepíteni? Hogyan fogják a bizottságok az „irányokat” és „arányokat” értelmezni?


Úgy látom, ez utóbbi kérdésre a bizottságok – a lehetséges alternatívák közül – megtalálták a lehető legrosszabb választ. A szakmákat kiemelten támogatott, támogatott és nem támogatott csoportokra osztották.


Az Észak-alföldi Régió RFKB-elnökének előadásából tudjuk, hogy a döntés előkészítése során kérdőíves felmérést végeztek a régió munkáltatói körében. Így született meg az a végeredmény, amely önmagáért beszél. A régióban a szakképzés összes szereplője a döntést érthetetlennek és szakszerűtlennek tartja.


Azonban mielőtt a döntéshozatali mechanizmust górcső alá vennénk, vizsgáljunk meg egy másik alapvető kérdést: milyen igényt elégítsen ki a szakképzés? A foglalkoztatók (jellemzően közepes és nagyvállalatok) vagy a továbbtanulni akaró diákok és szüleik igényeit? A kétféle igény sok esetben nagyon távol áll egymástól, és észrevehető az a tendencia, amely szerint a két szereplő igényei a jövőben még távolabb fognak kerülni. Nézzük, miért! Amikor a nyolcadikos (vagy tizedikes) diák – jellemzően a szüleivel együtt – azon gondolkozik, milyen szakmát (és nem szakmacsoportot!) tanuljon, sokféle szempontot mérlegel: a tanulmányi eredményt, az iskola távolságát lakóhelyétől, a baráti tanácsokat, személyes tapasztalatait, a családi hagyományokat stb. A legfontosabb szempont azonban az, hogy a választott szakma birtokában a távoli jövőben (10-15 év múlva) mire számíthat, mekkora jövedelemre tehet szert, keresett lesz-e az adott szakma, a szakma birtoklása tud-e hosszú távon megfelelő életszínvonalat biztosítani. Vagyis a diákok és szüleik távlatokban, perspektívában gondolkodnak. Sokszor hallani azt a sopánkodást, hogy a diákok nem a vállalatok által „keresett”, hanem a „divatos” szakmákat választják, holott a „keresett” szakmákban kiemelt jövedelemre tehetnének szert. Talán szerencsésebb lenne a „keresett” szakma helyett a „került” szakma kifejezés használata, ugyanis ami a vállalatok oldaláról „keresett”, az a fiatalok szemszögéből „került” szakma.


Mégis, vajon miért nem a „keresett” (került) szakmák felé tolonganak a jelentkezők? Vajon miért „divatos” egy szakma, és miért „került” szakma egy másik?


A válasz roppant egyszerű: egyrészről a „keresett” szakmáról nem gondolják, hogy hosszú távon is „keresett” lesz, másrészről a „keresett” szakmával elérhető „átlagon felüli” jövedelmet és fényes karriert az emberek hétköznapi tapasztalata nem igazolja vissza. Tipikus „keresett” szakma például a fémforgácsoló. A munkáltatók kiemelt jövedelmet, könnyű munkát, tiszta munkahelyeket ígérnek. Azonban a hétköznapi tapasztalat más: minimálbér, napi 10 órás, nehéz, koszos és büdös munka.


A nagyvállalatok (multik) a szakmunkásokat komoly szakmai karrier lehetőségének ígéretével csábítják, vonzó munkakörülményeket, magas jövedelmet, előrelépési lehetőséget, fiatal és dinamikus kollektívát ígérve. A valóság persze egészen más. A nagyvállalatok ugyanúgy tekintenek a munkásokra, mint bármilyen más erőforrásra, és ugyanúgy maximalizálni igyekeznek a belőlük nyerhető profitot is. A vállalatoknak olyan munkásokra van szükségük, akik valamely adott feladat megoldásához szükséges utasításokat pontosan és hibátlanul képesek végrehajtani. Lényegében a ma még nem vagy nehezen automatizálható feladatokhoz keresnek szakmunkásokat, vagyis „szerves robotokat”. Ez persze – vállalat-irányítási szempontból – nem baj, de ebből nem következik, hogy a képzési rendszernek csak és kizárólag a nagyvállalatok „szerves robot”-igényét kellene kielégíteni. Ráadásul nem garantálható, hogy azok a munkafolyamatok, amelyeket ma még nem lehet automatizálni, a jövőben is megmaradnak ilyeneknek.


A multinacionális nagyvállalatok a folyamatosan növekvő profit első apró megingására azonnal és elsőként a szakmunkások elbocsátásával reagálnak. A kollektív emlékezetbe mélyen bevésődtek azok a traumák, amelyek elsősorban a nagyvállalatoknál dolgozó munkavállalók tömegeit érintették hátrányosan – többek között – a rendszerváltozást követő években a szocialista nagyipar összeomlásakor, a textilipari krízis idején vagy a mezőgazdaság átalakulása során. Jelen pillanatban a gazdasági válság közepette is ugyanezt tapasztalhatjuk a cégek részéről: tömegesen bocsátják el dolgozóikat. Ezek a jelenségek vezettek el ahhoz, hogy az emberek többsége számára nem vonzó az olyan életpálya, amit egy nagyvállalatnál szakmunkásként befuthatnak. Tulajdonképpen a nagyvállalatok magatartása a felelős azért, mert a szakmák egy része „keresett”, „került szakma” lett a munkavállalók körében. Az RFKB-k bizonyára azért soroltak kiemelten támogatott körbe bizonyos szakmákat, mert a felméréseik alapján hiány van belőlük a munkaerőpiacon. Fogalmazzunk pontosabban: a munkaerőt kereső cégek álláshirdetéseire nem jelentkeznek olyan számban munkavállalók, mint amennyit a cégek elvárnának. Vajon lehet-e ebből okszerűen arra következtetni, hogy a keresett szakmunkásokból kevés van? Továbbmenve: lehet-e azt a következtetést levonni, hogy a keresett szakmunkásokból keveset képeznek a térség szakképzőiben?


Minden gazdasági válság jellemzője, bizonyos ágazatok visszaszorulnak, míg más ágazatok előretörnek, de nem lehet előre megjósolni, hogy ez mely ágazatokban következik be. Éppen ezért ilyen helyzetben a szakképzésre vonatkozó döntéseknek olyanoknak kellene lenniük, amelyek nagyfokú rugalmasságot biztosítanak a képző intézményeknek.


Az úgynevezett „divatos” szakmák esetében mindenki túlképzésről, elhelyezkedési nehézségekről beszél, mégis nagy az érdeklődés irányukban. Nyilván azért, mert az emberek hétköznapi tapasztalata szerint ezeken a területeken nincs túlképzés és nincs elhelyezkedési nehézség. Az érdeklődő diákok a „divatos” szakmák megszerzése révén gondolják hosszú távon biztosítani maguknak azt az életpályát, amely számukra elfogadható.


Nem is olyan régen, a tervgazdálkodás időszakában a szocialista nagyipar munkaerőigényét oly módon elégítették ki, hogy a gyár leadta szakmunkásigényét az illetékes helyen, és aztán az iskola „leszállította” a megrendelést a gyárnak. Mivel a gazdaság egésze az ötéves tervek alapján működött, a szakképzés is ennek megfelelően jól tervezhető volt. A rendszerváltozást követően egyrészt megszűnt a tervgazdálkodás, másrészt megszűntek a szocialista típusú vállalatok (és ezzel az üzemi tanműhelyek nagy része), harmadrészt a szakképzők önkormányzati fenntartás alá kerültek. Így aztán sokkal nehezebb és összetettebb feladat lett annak eldöntése, hogy mely szakmákat oktassák az intézmények. A közelmúltra – a beiskolázott létszámot és az oktatott szakmákat illetően – kialakult egy sokszereplős (szülők, diákok, kamarák, vállalkozók, fenntartó stb.), érdekegyeztetésen alapuló, finoman beszabályozott, a különböző szereplők érdekeit egyensúlyban tartó, azok változását gyorsan és rugalmasan követni tudó képzési struktúra. Ezt a rendszert most durva és türelmetlen módon fenekestül felforgatták, új szakképzés-irányítási, -szervezési rendszer jött létre. Ennek kulcsszereplője az RFKB. A vállalatok az igényeiket (a kamarákon keresztül) most már nem közvetlenül az iskolák felé, hanem a bizottságok felé fogalmazzák meg, melyeket ők – jobb híján – nagy súllyal vesznek figyelembe. A kamarák igényeit döntően a nagyvállalatok szükségletei befolyásolják, hiszen – a nem kötelező tagság miatt – a kisvállalkozók, de különösen az egyéni vállalkozók többsége nem tagja a kamaráknak, míg a nagyok szinte mindegyike kamarai tag. Ez azért probléma, mert vannak olyan területek, szakmák (pl. fodrász, villanyszerelő), amelyek esetében szinte kizárólag egyéni vállalkozói (esetleg mikro-vagy kisvállalati) formában tevékenykednek a piac szereplői.


Azok az érdekvédelmi szervezetek (Iposz, Kisosz stb.), amelyek tagsága szinte kizárólag egyéni vállalkozókból tevődik össze, nem tudják kellő erővel érvényesíteni szakmunkásigényüket. Fokozza a gondot, hogy ez a kör gyakran fel sem ismeri, ha sürgetővé válik a szakember-utánpótlás. Mi több, piaci megfontolásból abban lehet érdekelt, hogy minél nagyobb legyen a szakemberhiány. Ezzel mesterségesen magas keresletet, ezáltal magas jövedelmet lehet elérni. A nagyvállalati kör érdekeltsége ezzel éppen ellentétes. Abban érdekelt, hogy nagy legyen a szakemberkínálat, mert ebben az esetben nagy lesz a merítési lehetőség, és alacsonyan lehet tartani a béreket. (Persze a nagyvállalatoknál a szakmunkásbér így is kellően alacsony ahhoz, hogy senki számára ne legyen vonzó.)
Az is látható, hogy a vállalati kör szakmunkáshiánya nem feltétlenül jelenti azt, hogy az adott szakmunkásokból hiány lenne. Azok az emberek ugyanis, akik szeretik a szakmájukat, tudnak és szeretnek dolgozni, minőségi munkára képesek, sokkal inkább választják a vállalkozói létformát, mint a nagyvállalati szakmunkás létformát. Így előfordulhat, hogy ami egy vállalat számára hiányszakma, az a valóságban távolról sem számít hiányszakmának. Csak hát egy nagyvállalat számára sokkal olcsóbb egy szakipari munkát alkalmazottakkal elvégeztetni, mint vállalkozóval, vállalkozási szerződés keretében.


Saját tapasztalat: Hajdúböszörményben igen sok asztalos vállalkozás működik, amelyek folyamatosan munkaerőhiánnyal küszködnek. A válság ellenére folyamatosan hirdetnek munkaerő-felvételt. 2008-ban a Veress Ferenc Szakképző Iskolában 23 asztalos tanuló végzett. Közülük mindössze ketten dolgoznak a szakmájukban, a többiek más területen helyezkedtek el. Ilyen adat ismeretében vajon értelmes kijelentés-e az, hogy kevés az asztalos a munkaerőpiacon?


Jelenleg nincs olyan információs csatorna, amely annak a területnek az igényeit vagy érdekeit közvetítené az RFKB felé, amelyet döntően az egyéni vállalkozói kör fed le. Így aztán a bizottságok nem látják ezt a területet, döntéseiknél nem tudják figyelembe venni érdekeiket. Pedig ma Magyarországon – eltérően az EU legfejlettebb országainak munkaerőpiacától – egymillió fölött van az egyéni, valamint a mikro- és kisvállalkozók száma. Ezért hiba, hogy olyan külföldi szakképzés-szervezési szisztéma magyarországi bevezetésére került sor, amely országok munkaerőpiaca, gazdaságának szerkezete nem hasonlít a hazaira. Az új struktúrában a kormány a szakképzés rendszerén keresztül lényegében ismét csak a multinacionális nagyvállalatok profitszerző képességét finanszírozza.


Az előbb azzal példálóztam, hogy a tervgazdálkodás éveiben a vállalatok hogyan közvetítették igényeiket a képzők felé. Jelenleg a vállalatok az RFKB felé jelzik szakmunkásigényüket, melyet az RFKB a szakképzés-szervezési társulásokon keresztül érvényesít a képzők felé. Vajon miért érzik a szakképzés szereplői közül sokan azt, hogy a régi beidegződések újraélednek?


Csakhogy míg a szakképzésben ismét bevezették a tervgazdálkodást, addig a gazdaságban és a munkaerőpiacon (és más egyéb piacon) nincs tervgazdálkodás. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy a tervgazdálkodással szabályozott szakképzés egy olyan gazdasági rendszer munkaerőigényét akarja kielégíteni, amelytől távol áll a tervezhetőség. Másképp fogalmazva, egy nem tervezhető rendszer munkaerő szükségletét próbálják az RFKB-k megtervezni. Elképesztő, hogy húsz évvel a rendszerváltás után ennyire félreértelmezik a szakképzés és a gazdaság kapcsolatát, ilyen mértékben újraéledt a „tervgazdálkodás” szemlélete.


Nem lenne gond a „tervgazdálkodással”, ha az RFKB pontosan fel tudná mérni a jövőbeli munkaerő-piaci helyzetet. De nemhogy a jövőbelit, még a jelenlegit sem tudja pontosan megismerni. Egyrészt a már fentebb elmondottak miatt, másrészt azért, mert a nagyvállalati munkaerőigényt egy-két évvel korábban összeállított – rendkívül hiányos és távolról sem reprezentatív – felmérés alapján igyekszik feltérképezni. Márpedig a gazdaság egyes ágazatai olyan gyorsan változnak, hogy ami pár évvel ezelőtt hiányszakmának számított, azt olykor egy-két év múlva már a kihaló szakmák között tarthatják számon.


A jelen kor leghatékonyabb gazdaságaira nem a tervezettség, hanem a szabályozottság a jellemző. A szabályok azokat a kereteket jelölik ki, amelyek mentén a gazdaság szereplői tevékenykedhetnek. Nem lenne ördögtől való gondolat, ha – hasonlóan a gazdasághoz – a szakképzés szereplői számára nem terveket, hanem kereteket adnának. A tervgazdálkodás már most látható módon megbukott, hiszen éppen azokon a területeken van nagyarányú munkaerő-leépítés, amely területeken az RFKB korábban kiemelten támogatott szakmákat jelölt meg. Az persze külön kérdés, hogy a gazdaság jelenlegi állapotában a leendő munkavállalók számára nem az a fő probléma, hogy nem olyan szakmával rendelkeznek, amely „keresett” a munkaerőpiacon, hanem az, hogy nincs és nem is képződik kellő számban annyi munkahely, ahol a frissen végzettek elhelyezkedhetnének. Mi több, még a meglévő munkahelyek száma is csökken.


Ezért nyilván nem az új szakképzés-szervezési struktúra a felelős. Persze a korábbi sem volt tökéletes, számos sebből vérzett az is. Egyik szisztéma sem tud mit kezdeni azzal, hogy hosszú távon (5-10 éves távlatban) minden 100 szakmunkásból átlagosan kb. 10 marad az eredeti szakmájában, a többiek más területen keresik boldogulásukat. Ennek nincs köze sem a képzési rendszerhez, sem a pillanatnyi munkaerő-piaci helyzethez, sem pedig ahhoz, hogy egy szakma divatos-e vagy sem. Azonban amikor az RFKB irányokat és arányokat határoz meg, talán érdemes lenne ezt a jelenséget is figyelembe venni. (Így például az Észak-alföldi Régióban az RFKB a kőműves szakmát – „hiány”-szakmaként – a kiemelten támogatott körbe sorolta, miközben a régió szakképző iskolái évtizedeken keresztül a kőműves szakmunkások ezreit bocsátotta ki. Ezek az emberek itt élnek közöttünk, de – nyilván okkal – nem akarnak egy vállalatnál kőművesként dolgozni, amelyért nem biztos, hogy ők hibáztathatók.)


Ugyancsak független a szakképzési rendszertől az a probléma is, hogy a ma szakiskolába jelentkező fiatalokat már nem lehet olyan színvonalon a szakmai ismeretekre megtanítani, amelyekre a 15-20 évvel ezelőtti fiatalokat még meg lehetett. Abban az időben (vagy még régebben) a nagyvállalati szakmunkás-életpálya még a jól tanulóknak is vonzó lehetett. Ma már a közepes tanulóknak sem az. A szakmai és vizsgakövetelmények, valamint a szakiskolai tanulók képességei között hatalmas szakadék tátong. A szakiskolák többségében az oktatók egyre kevésbé pedagógiai, sokkal inkább szociális jellegű tevékenységre kényszerülnek. A pedagógusok az egyre agresszívabb fiatalok megfékezésével, az iskola vagyontárgyainak megvédésével, illetve saját testi épségük megóvásával vannak elfoglalva.


Új jelenség, hogy a cigány származású tanulókkal a vállalkozók nem akarnak tanulószerződést kötni a szakmai gyakorlati képzés idejére. Eközben a cigány tanulók száma ebben az iskolatípusban rohamosan emelkedik, így ez a probléma rövid időn belül hatalmas feszültséghez fog vezetni.


A jogszabályok előírják, hogy mely szakmákban kötelező a szakmai gyakorlati képzést vállalkozásoknál megszervezni. Ugyanakkor az adótörvények közelmúltbeli megváltozása olyan hátrányosan érintette a tanulók gyakorlati képzését felvállaló vállalkozókat, amelynek hatására tömegesen mondták fel a tanulószerződéseket. (Más kérdés, hogy később a jogszabály korrekciójára került sor, így a körülmények csak olyan mértékben romlottak, amely már elfogadható a vállalkozók számára.) Iskolai tanműhelyek viszont – éppen a fent hivatkozott jogszabályok miatt – nem állnak kellő számban rendelkezésre, és forrás sincs a kialakításukra. A szakmai gyakorlati képzés vállalkozásoknál tanulószerződés keretében történő megszervezése kapcsán el kell mondani, hogy nagyon sok vállalkozás a tanulók szakmai gyakorlatát kitűnőre értékeli, miközben a szakmunkásvizsga előtt a képző intézményeknek néhány hónapos vizsgafelkészítőt kell tartani a tanulóknak azért, hogy ne bukjanak meg. A kamara ugyan vizsgálja a vállalkozókat abból a szempontból, hogy rendelkeznek-e tanulóképzéshez előírt feltételekkel, de túlságosan nem keménykedhetnek, mert akkor alig maradna olyan vállalkozás, amely minden tekintetben megfelel az elvárásoknak.


Ugyancsak hatalmas a szakadék a szakmai és vizsgakövetelmények és a vállalatok által a szakmunkásoktól elvárt készségek között. Eközben a döntéshozók rózsaszín álmokból szőtt elvárásokat támasztanak az iskolákkal szemben. Elgondolkodtató, hogy míg a szakiskolások 60-70%-a funkcionális analfabéta, vagyis az írott szöveget nem vagy csak nagy nehézségek árán tudják értelmezni, valamint 90% fölött van azok aránya, akik a követelmények töredékét sem képesek elsajátítani, addig az írásbeli szakmunkásvizsgán a tanulók több mint 90%-a sikeresen levizsgázik.


A Regionális Fejlesztési és Képzési Bizottságok által a szakmák három csoportba sorolása és ezzel az „arányok” meghatározásának célja az, hogy a képzőkön keresztül a fiatalokat olyan szakmák tanulása felé terelje, amelyek a „kiemelten támogatott” csoportba tartoznak. Ez mindenképpen egy adminisztratív, felülről elrendelt korlát mind a képzők, mind a fiatalok irányába. A szakiskolások társadalmi rétegződését figyelembe véve olyan szakmák tanulása felé terelni a tanulásban egyébként is alulmotivált tanulókat, amelyeket csak felülről jött nyomásra kénytelenek tanulni, több mint felelőtlenség. Már csak azért is, mert a 18 éves korig tartó tankötelezettség miatt a fiataloknak mindenképpen tanulniuk kell valamit, még akkor is, ha nem feltétlenül azt, amit egyébként szerettek volna. A szakképzők nemcsak szakmunkás- utánpótlási feladatokat, hanem közoktatási feladatot is ellátnak. A két funkciónak eltérőek a céljai, mégis egyszerre kell a képzőknek a két feladatot ellátniuk, úgy, hogy a kettős feladatellátásból eredő ellentmondások feloldása senkit nem érdekel.


A közoktatási feladatokra és az iskolai rendszerű szakképzésre igaz, hogy az eredményes munkához egyszerre van szükség hosszú távon is kiszámítható stabilitásra és az új kihívásokhoz alkalmazkodó változásra. E két feltétel egyszerre történő teljesülése látszólag ellentmond egymásnak, de lehet olyan kereteket és feltételeket teremteni, amely közepette a stabilitás és a változás jól megfér egymással. A jelenlegi keretek és feltételek azonban nem ilyenek. Stabilitás egyáltalán nincs, a változások sok esetben átgondolatlanok, ötletszerűek, szakmaiatlanok.


Az új rendszerről nyilatkozóktól gyakran elhangzik: a korábbi kínálat vezérelte képzési piacról át kellett térni a kereslet vezérelte piacra. Aki azonban ezt mondja, úgy vélem, tévúton jár. Itt ugyanis két piacról van szó. Az egyik a munkaerőpiac, a másik a képzési piac. Mint minden piacnak, így e két piacnak is két: keresleti és kínálati oldala van. Megfigyelhető, hogy akik valamelyik piacról beszélnek, oly módon teszik, mintha az adott piacnak csak egyik (vagy a keresleti, vagy a kínálati) oldala volna, és a másik oldal nem is létezne. Ez a kisebbik baj, nagyobb az, hogy egyrészt nincsenek tudatában a kétféle piac létezésének, másrészt összekeverik a két jól elkülöníthető piac keresleti és kínálati oldalát.


A munkaerőpiac kínálati oldalán a munkavállalók, vagyis a már végzett szakmunkások, keresleti oldalán a munkáltatók vannak. A képzési piac keresleti oldalán (iskolai rendszerű képzés esetén) a nyolcadikos (vagy tizedikes) tanulók és azok szülei, míg kínálati oldalán a képzők állnak a maguk képzési kínálatával.


Látható, hogy a kétféle piac keresleti és kínálati oldalán nincs semmiféle átfedés. A közvélekedéssel ellentétben tehát az iskola nem része a munkaerőpiacnak sem a keresleti, sem a kínálati oldalon. A munkaerőpiacot és a képzési piacot kettő-öt év választja el egymástól, épp annyi idő, amennyi ahhoz szükséges, hogy a nyolcadikos (vagy tizedikes) diák eljusson a szakmunkásvizsgáig. Egy példával megvilágítva a helyzetet: ha valaki bútort akar készíttetni, akkor az asztalosműhelynek kell leadnia a megrendelést, és nem annak az erdésznek, aki az asztalosüzemnek szállítja a fát.


Éppen ezért nagyon fontos, hogy ha munkaerőpiacról vagy képzési piacról beszélünk, tudjuk, miről van szó. De sokan nem tudják. Nézzük ismét a vállalati igényeket! Amikor egy vállalat szakmunkásigényét ki akarja elégíteni, azt csak a már szakmával rendelkezők köréből tudja megtenni. A vállalatoknak lehetőségük lenne arra, hogy közvetlenül a továbbtanuló fiatalokat meggyőzzék arról, hogy az általuk „keresett”, de a tanulók által „került” szakmát válasszák, bemutassák a hiányszakmák előnyeit. De nem ezt tették régen sem, most sem ezt teszik, és a jövőben sem fogják ezt tenni.


Ha nincs elég keresett szakmunkás, akkor a vállalat leadja a „megrendelést”. Korábban az illetékes elvtársnak, most az RFKB-nak, mert úgy gondolja, a képzőknek az a dolguk, hogy az ő szakmunkásigényüket „legyártsa”. Az előbbi példával élve, a helyzet ahhoz hasonlatos, mintha a bútor megrendelője nem az asztalosüzemnek, hanem az erdésznek adná le a megrendelést. A vállalatokat nyilvánvalóan mindaddig nem érdekli, hogy az adott szakma a tanulók körében mennyire „divatos” vagy „került”, amíg a rendszer számukra elfogadható szinten biztosítani képes a szakmunkásokat. Nem szabad szó nélkül elmenni amellett, hogy ma Magyarországon – bizonyos feltételek megléte esetén – bárki alapíthat iskolát. Azok a kamarák, amelyekben a nagyvállalati kör a leginkább befolyással rendelkezik, lehetőségük lenne önálló szakképzőket alapítani munkaerőigényük kielégítésére. De nem teszik! Mindaddig nem is teszik, amíg a jelenlegi rendszer közpénzből finanszírozva kielégíti az igényeiket.


Ők egyszerűen csak jövőbeni termelési eszközként tekintenek a fiatalokra. Számukra sokkal egyszerűbb megoldás, ha az RFKB-n keresztül az iskolákra hárítják azt a feladatot, ami egyébként nem az iskoláké. Az iskola egy szakmát csak megtanítani képes. Pontosabban csak képes lenne, ha a követelmények összhangban lennének a szakiskolások mentális befogadóképességével. Arra azonban biztosan nem alkalmas, hogy valamely „került” szakmával egy multinacionális vállalatnál elérhető életpálya előnyeiről és szépségeiről meggyőzze a fiatalokat. Erre csak a vállalatok lennének képesek és alkalmasak. Az iskola ugyanis nem a munkaerőpiacnak, hanem a képzési piacnak a szereplője.


A RFKB mégis a munkaerőpiac szereplőit elemezve fogalmaz meg elvárásokat a képzők felé, anélkül, hogy a képzési piac sajátosságait figyelembe venné. Vagyis amikor a jövőbeli szakmai képzés arányait és irányait meghatározza, akkor a munkaerőpiac múltbeli információira támaszkodik, illetve semmilyen információja sincs a képzési piac szereplőinek igényeiről. Megdöbbentő, de tény: előfordulhat, hogy a bizottságok tagjai között egyetlen olyan személy sincs, aki a képzési piac hétköznapi bugyraiban otthonosan mozogna. Így a döntések jelentős része azért elhibázott, mert hiányzik a megfelelő információ, sőt sok esetben valószínűleg azt sem tudják, hogy ez a helyzet fennáll, vagyis hogy információk hiányában hozzák a döntéseket.


A képzők, bár nem szereplői a munkaerőpiacnak, mégis a két piac közötti kapcsolatot ők teremthetik meg. De ezt a kapcsolatot olyan módon semmiképpen sem tudják megvalósítani, ahogyan azt ma elvárják tőlük. A kétféle piac időben túlságosan távol van egymástól ahhoz, hogy a képzők a beiskolázás szempontjai között hangsúlyosan vegyék figyelembe a gazdaság elvárásait. Mi több, az új rendszer nemhogy közelítené egymáshoz a kétféle piacot, hanem – óriási anyagi ráfordítással – távolítja egymástól.


A szakképzés-szervezési társulások tanulólétszámát a szakképzésről szóló törvény minimum 1500 főben rögzíti. Egy újabb teljesen felesleges, értelmetlen és értelmezhetetlen (miért pont 1500 fő?) adminisztratív korlát. Bevezetését azzal indokolták, hogy a régi rendszer úgymond „átláthatatlanul szétaprózott” volt, és nem pedig azért, mert a gazdaság részéről valamilyen igény ezt indokolta volna. Érthetetlen, hogy az oktatási kormányzat vajon miért nem látott át egy viszonylag nem túl nagy rendszert. A helyzet az, hogy a magyar gazdaság szerkezetéhez egy még a korábbi rendszertől is szétaprózottabb képzési rendszer tudott volna legjobban alkalmazkodni. Úgy tűnik, a józan észt felülírja a mindenáron való központosítás csinovnyik szemlélete.


Persze az új struktúrának vannak pozitív előremutató elemei is. Az új OKJ ilyen elem, bár a moduláris rendszerhez illesztett vizsgarend túlzottan bonyolult és bürokratikus, illetve a szakmai és vizsgakövetelményeken is akad csiszolnivaló.


Ha már létrejött ez az új struktúra, amely számos elemében rosszabb, mint a korábbi volt, ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne jobbá tenni. Lehetne. A zsákutcából kivezető útra világos és logikus javaslatok léteznek. De ez már egy másik történet!


Kathy Zsigmond
igazgató,
Veress Ferenc Szakképző Iskola, Hajdúböszörmény



Link küldés
.
Cikk nyomtatás