Alapértelmezett színséma Nagykontrasztú színséma


KERESÉS





















Link küldés
.
Cikk nyomtatás
Link küldés
.
Cikk nyomtatás
Link küldés
.
Cikk nyomtatás

Copyright © 2003-2013. Commitment Zrt.

Link küldés
.
Cikk nyomtatás


A lélek rendje felé: Egy tudós tanár – Kósa András – életművét összefoglaló könyv nyomán


„Sokkoló a magyar diákok teljesítménye.” Az idézet nem a könyvből való, de ott is van hasonló tétel, pedig közben ment az idő. (Haladtunk is?) Az idézet, utalva a nemzetközi felmérésre, egy napilap cikkének a címe (Magyar Nemzet, 2014. március, 19.). Egy hetilap is riadót fúj (www.hetivalasz.hu/itthon/katasztrofalis-oktatasi-eredmenyek-magyarorszag-mindenhol-rontott-74392), az Új Katedra alapos szakmai elemzést ad (2014. január–február). PISA-ban mérve tehát rosszul állunk.


A friss keltezések ellenére a probléma régebben keletkezett. Erre már Kósa András is figyelmeztetett, jelezve, hogy a nyolcvanas évek végétől az „egyetemi felvételre kerülő diákok tudásszintje csökkent” (126.). Jó, ha ilyen szemmel is figyeljük a róla szóló könyvet, amely a matematikaprofesszor tanári és tudományos munkásságát fogja össze. Dr. Klinghammer István a következő szavakkal ajánlja figyelmünkbe: „Kósa András professzor úr életpályája bizonyítja Pázmány Péter gondolatát: »Azt a tanítót böcsüli nagyra az Isten, aki cselekszi, amit tanít, és mind nyelvét, mind pennáját szíve gyökerének tentájába mártván, úgy szól, amint szíve járása vagyon.« Professzor úrra elismeréssel emlékeznek tanítványai. Bár nem könnyű tantárgyat, matematikát tanított, de világos, pontos előadásai és igényes, emberséges vizsgáztatási módszerei példaértékűek.” Kósa professzor tudományos kutatási területe a variációszámítás, számos könyv szerzője, eredményeit a híres orosz matematikai iskola is számon tartja. De reneszánsz ember a posztmodernben: nemcsak anyanyelvvédő, de a magyar irodalom alapos ismerője, idegen nyelveket beszélő, széles műveltségű ember. A problémaérzékenység hajtotta tevékenységét, munkásságára a folyamatos innováció volt jellemző. Nyelvi-kulturális munkáját, iskolateremtő (és iskolát menteni próbáló) harcait Balázs Géza nyelvész is nagyra becsüli. Vonatkozó feljegyzését (Egy tanszék likvidálása, http://www.balazsgeza.hu/?p=4290) a matematikus professzor egy Marosvásárhelyen elhangzott előadásához fűződő néhány gondolattal toldom meg. A világot gazdagító és színesítő oktatás kapcsán – mégis – felvetődik benne egy „sajátos hiányérzet”. Ehhez egy spanyol költő szavait idézi: „A lélek rendjét megteremteni: ebben áll a tudomány hatalma, nem a világ megismerésében.” Vagyis: a tudomány hatalmát és nem a hasznosságát hangsúlyozza a professzor. Nem fennen hirdetett nagydolgozatok fényesítik az eget fejünk felett. Jobb, ha az ember nemcsak beszéli a nyelvet, nemcsak ír tudományos-fontoskodón, de „teszi”. Műveli. A lélek rendje felé hát a nyelv szárnyain!


Miként tette mindezt Kósa András? A könyv lapjain követhetjük nyomon az életutat születési helyétől, Celldömölktől, barangolásait a kedves gyerekkori tájon, Kemenesalján, a szegedi iskolás évekig. És a híres, a korszakra jellemző felvételi 1950-ben: a nyári szünetben a cséplési ellenőr a mezőről „beesik” a vizsgára és a jó kádernek tetsző fiatalt felveszik (22.). Amit persze megérdemel és többszörösen meghálál. Visszatekintés az egyetemi korszakra, az oktatói munka kezdeteire, amikor szakváltoztatásra is sor került: a tanárszak után átiratkozott az alkalmazott matematika szakra (32.). És jönnek a tanszéki élet(ek) történetei izgalmas epizódokkal, fejlesztések, előterjesztések, (kari, miniszteri) értekezletek sora. A sok fontos és tanulságos jelenet, szakasz közül megemlítjük a diák-tanár viszonyt leíró részt. Az első éves egyetemista korból megjelennek azok az eljárások, amelyek szakmai alapon (tanítás-tanulás-kutatás) mélyítették a kapcsolatokat az oktatók és a hallgatók között (32.). A matematika „ürügyén” szívügyének tekintette az oktatás metodikáját, a tantárgyi fejlesztést, a tanárképzést – kereste a megújítási lehetőségeket. Életében nagy fejezet a gödöllői időszak az Agrártudományi Egyetemen, amelynek professor emeritusa, számos kitüntetés, díj, oklevél birtokosa. Aktív szerepet vállalt az erdélyi, különös hangsúllyal a székelyföldi magyar nyelvű képzés fellendítésében, szívügyének tekintette a magyar nyelvű kultúra ápolását. És a vendégtanárság: a Római Tudományegyetemen, Chile több egyetemén, Caracasban a Venezuelai Központi Egyetemen és Moszkvában a Lomonoszov Egyetemen. Miközben nem hátrált meg a küzdelmek elől, jó emberi kapcsolatokra tett szert, megbecsülte azokat, a segítséget tisztelettel emlegette, s ez kitetszik munkatársai, egykori tanítványai jegyzett visszaemlékezéseiből is. Iskolamester volt felsőfokon. Adalékként a kötet négy kategóriában 15-15 publikációt sorol, a legfontosabbakat, a legjellemzőbbeket.


Sokfélére figyelmeztet a tudós tanár életműve. Miben is áll a tudomány hatalma? A lélek rendjét megteremteni, igen. De ne mondjunk le a tudomány hasznosságáról sem. Ha ezt tesszük, ha nem mondunk le Kósa András és a hozzá hasonló kiváló értékteremtőkről, talán az oktatás szénája is jobban állna. PISA-ban mérve is. Mert ugyan mindig vannak újabb nekilendülések, szakaszosan, vágásokkal. A magyar oktatás, rendszerében, ezért nem modern, mert gyakran meghirdetjük, de kevésszer csináljuk következetesen végig.


E vázlatos ismertetésből is látszik, milyen hatalmas életművet fog össze ez a vékony kis könyv. Az anyagot gondozta és szerkesztette Jáki László. Ne feledkezünk meg róla, „régi motoros”, de nem csak ezért: a magyar oktatás szürke, de fénylő robotosa, a fejlesztő értékek hű követője és gondozó ismertetője. E munkájával, Kósa András példájával azt is sugallja, nem árt, ha bennünk is felötlik „egy sajátos hiányérzet”. Mit sugallja, ki is mondja: „Elszegődjék-e az oktatás a globalizmus szolgálóleányának?” (129.)


Mostanában ritkábban találkozom a professzorral, túl a nyolcvanon lassabban jár, válogat az irodalmi estekből, egy óránál többet, orvosi rendeletre, nem ülhet egy helyben. Tavaly novemberben jött az alkalom, egyeztettünk, a Wesselényi utcai Közösségi Házban „összefutottunk”. Többnyire itt szoktunk összejönni, meg a Hungarovox Kiadóban, meg a Bajza utcában, amelynek a sarkán, a Zerkowitz-dal szerint, „van egy kis palota”, számunkra ez az Írószövetség székháza. Én még tartoztam az évi noteszkötettel, András (aki ragaszkodik a Bandi megszólításhoz) meglepett: az életműkiadványt tartotta a kezében, a Tudós tanárok – Tanár tudósok sorozatban rá került a sor. Kósa András több könyvét olvastam (nem a matematikákat), a művelődésről, a nyelvről, az oktatásról, az életéről szóló írásai megfogtak, érdekelt szakmai-emberi tartása. Általa is bizonyítást nyer, hogy nem érdemes a humán-reál mező erőszakos (maradi) külön kezelése, az egyikre vagy a másikra való „beállítódást” forszírozni, szaktantárgyakkal, „szakossággal” szétválasztani az emberi műveltséget, kultúrát, a képességeket. „Humánnak, reálnak egy a fája”, írtam pár éve az Értelmiségi körökben Egy matematikaprofesszor feljegyzései című könyve kapcsán.


Alakjának, tevékenységének számos fontos vonása emlékeztet kiváló tanáraimra, munkatársaimra, mint Nagy Géza, Zsolnai József. Könyvét így dedikálta: „Szeretettel Sz. Tóth Gyulának, akinek a barátsága nagyon sokat jelent a számomra.” Akkor én mit mondjak? Részemről a szerencse és a megtiszteltetés. Ez azért megér egy „összefutást”. Munkássága az innovációra is kiváló példa: alapvető beállítódása a problémaállítás. Ami nélkül a fejlesztés nem megy. És ez nem csak a matematikatanárok sajátja lehet.


(Kósa András, Tudós tanárok – tanár tudósok. Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, 2013)

 

Sz. Tóth Gyula



Link küldés
.
Cikk nyomtatás