Alapértelmezett színséma Nagykontrasztú színséma


KERESÉS





















Link küldés
.
Cikk nyomtatás
Link küldés
.
Cikk nyomtatás
Link küldés
.
Cikk nyomtatás

Copyright © 2003-2013. Commitment Zrt.

Link küldés
.
Cikk nyomtatás


A kulcsfontosságú területekre kell koncentrálni - Pokorni Zoltán, az Országgyűlés Oktatási és Tudományos Bizottságának elnöke


Pokorni Zoltán, az Országgyűlés Oktatási és Tudományos Bizottságának elnöke
 
A kulcsfontosságú kérdésekre kell koncentrálni az oktatási törvények módosításánál és a költségvetés elkészítésénél is Pokorni Zoltán, a Fidesz alelnökének véleménye szerint. Ezek közé sorolja – mások mellett – az intézmények fenntarthatóságát biztosító finanszírozást, a nevelési feladatok megerősítését, a hátrányos helyzetűek támogatását és az integrációt, valamint egy új pedagóguspolitika kialakítását. Az az Országgyűlés Oktatási és Tudományos Bizottságának elnöke szerint nem szerencsés a köz- és felsőoktatás, illetve a szakképzés irányításának szétválasztása, és bajnak tartaná, ha az utóbbi területen a döntések nem hosszú távú stratégia mentén, hanem napi munkaerő-piaci szempontok alapján születnének meg. Úgy véli, a nosztalgikus visszatekintés a ’70-es, ’80-as évekre kockázatos, mert amire mint működőre emlékezünk, korántsem biztos, hogy negyven év múlva is megállja a helyét.


– Van-e szükség új közoktatási és felsőoktatási törvényre? Melyek lennének a módosítás vagy az új törvény legfontosabb szabályozó elemei? Tudjuk-e egyáltalán, hogy milyen iskolát akarunk? Van-e erről közmegegyezés?
– Egy gyökeresen új szemléletű törvény megalkotása nagyon nagy munka. Elvileg ez nem lehetetlen, mégis szkeptikus vagyok a tekintetben, hogy ez a legmegfelelőbb időpont-e erre. Érvek szólnak mellette és ellene is. Mellette szólhat, hogy az elmúlt időszakban számtalanszor módosították az oktatást érintő jogszabályokat, a közoktatási törvényre már alig ismerne rá egykori szerzője, Mádl Ferenc.
A törvény mára egy nagyon vaskos jogi kódexé állt össze, s az iskolák szereplői gyakran úgy látják, hogy a jogi szabályozási szenvedély olyan pókhálót szőtt az intézmények köré, hogy kezüket-lábukat se tudják megmozdítani. Joggal vetődhet fel, hogy jobb lenne egy lazább-levegősebb, keret jellegű törvény, és a részletszabályokat, az adatvédelmet, a gyermeki jogokat, a tankönyvek kiválasztását másutt szabályozni. Ok lehet még, hogy a jogalkotó az élet egyre több területén igyekszik normákat, szabályokat felállítani, így ma már olyan kérdéseket is a jog erejével kíván olykor megoldani, amelyeket egy jól működő, normális társadalomban a mindennapi együttélés kultúrája sokkal finomabban hangol össze. Ezzel szakítani, ennek ellenállni lehet, de nagyon nehéz.
Az elmúlt 25 évben a gyermeki és állampolgári jogok elsődlegességét valló nézőpont szervezte – sok más mellett – az oktatási jogalkotást. Elvileg fel lehet építeni olyan törvényt, amelyik nem innen eredezteti a különböző szabályozási kérdéseket, hanem a kötelezettségek szemszögéből. Ez gyökeresen új nézőpont lenne, de természetesen ugyanazt a valóságot írná le. Ugyanakkor úgy látom, erre a munkára most nincs idő sem.
Szükséges hozzányúlni a törvényekhez, de egyelőre nem azzal az ambícióval, hogy megalkotjuk a XXI. század új történelmi alapokon álló oktatási rendszerét. Most operativitásra van szükség, meg kell mutatni, hogyan tudjuk garantálni az iskolák fenntartását, hogyan tudjuk biztosítani a finanszírozást, a minőséget, a jó pedagógusokat, hogyan tudjuk kiépíteni az ellenőrzést. Olyan kulcsfontosságú kérdésekre kell és érdemes fokuszálni, ahol a változtatás evidens.
Az elmúlt nyolc évben joggal fogalmazódott meg az a kritika, hogy egyfajta felvilágosult abszolutizmus jellemezte a szocialista–szabad demokrata kormányzást, akarata ellenére központi utasítással akarta „boldogítani a magyar iskolarendszert”. Sem időt nem hagyott arra, hogy az érintettek megérthessék a változásokat, sem forrásokat nem biztosított a feladatokhoz. Voluntarizmus jellemezte a magyar oktatáspolitikát. Ezt a hibát nyilván szeretné elkerülni az új kormány, ehhez pedig türelmesebben, belátóbban, megfontoltabban kell hozzányúlni az oktatási törvényekhez.


– Hallunk központi bérfinanszírozásról, nagyobb állami szerepvállalásról, esetleg az intézmények állami fenntartásba vételéről, a kistelepülési intézmények védelméről. Mi az, ami eldőlt, és mi az amiről vita zajlik a kulisszák mögött? Kevés a részlet, ami ismerhető, s még kevesebbet lehet tudni arról, hogy mi a mozgástér, mi az ütemezés.
– Az önkormányzatok ma lehetetlen helyzetben vannak, kivéreztetve, erejüket megfeszítve tartják fenn az óvodákat, iskolákat, az elmúlt nyolc évben folyamatosan romló pénzügyi feltételek között. Az önkormányzatok terhelése duplájára nőtt a közoktatási feladatok vonatkozásában. A legszegényebb és legrászorultabb gyerekek a legszegényebb és legrászorultabb önkormányzatok által működetett iskolákba járnak, ahol a legkevesebbet tudják hozzátenni az egyre apadó központi forrásokhoz, így szakad ketté vagy háromfelé a magyar közoktatás színvonala. A gazdasági válság, az ország következő éveinek előre felélése olyan szűkre szabta a mozgásteret, hogy szinte reménytelen, hogy 2011 januárjától összességében érzékelhető változás legyen. Néhány kulcsfontosságú pontra lehet koncentrálni, ott lehet előrelépni, de valamennyi iskolafenntartó számára könnyebbé tenni az életet, az iskolák fenntartását, erre nincs mozgástér.
Ezért most azt kellene pontosan meghatározni, hogy az előttünk álló három-négy évben milyen ütemben tesszük fenntarthatóvá ezt az iskolaszerkezetet, s ehhez milyen lépésekre van szükség. Ha ezt nem tesszük, akkor a hátrányos helyzetű, szegény önkormányzatok „bedobják a törülközőt”. A törvény az első évben teszi lehetővé, hogy az önkormányzatok nagyszabású átalakításokat végezzenek az intézményrendszeren, így például a városok átadják a fenntartói jogot a megyéknek. Most kell perspektívát és reményt mutatni az önkormányzatoknak és az iskoláknak, ezért sem látom azt az időt, ami szükséges lenne ahhoz, hogy egy gyökeresen új paradigmát, egy gyökeresen új alapokon álló köz- és felsőoktatási törvényt felépítsünk.
A finanszírozás terén az állam nagyobb szerepvállalása szükséges. Felvetődik az iskolák központosítása, állami kézbe vételének óhaja is. Ezzel kapcsolatban azt gondolom, túl sok illúzió él a magyar közoktatásban és az államigazgatásban is. Nem feltétlenül igaz mindig, hogy ami központi, az biztosan jobb is. Fel lehet építeni egy nagy iskolafenntartó minisztériumot, de az oly sokféle helyzetű iskolarendszer épületállományát, rezsiköltségeit, munkajogi kérdéseit, telekvitáit, helyi specialitásait egy nagy hivatal csak igen nagy erőfeszítések árán tudná legalább olyan színvonalon ellátni, mint ma.
Ha ugyanezt a pénzt a szakmai munka mérésére, segítésére fordítanák, akkor hatékonyabban lehetne gazdálkodni is. Jó kompromisszumnak gondolom, amit az államtitkárság megfogalmaz: hogy a bérek garantálására törekedjen az új szabályozás, a fenntartás egyéb kérdései pedig maradjanak a fenntartóknál.


– Gyakran szóba kerül egy új pedagóguspolitika kialakításának igénye. Melyek lennének ennek az alapjai? Hogyan képzelhető el az ütemezés? Lesz-e rá pénz?
– A központi bérgarancia az alapja a pedagógus-életpályamodellnek és a pedagógustársadalom megújításának. Nem tudok erősebb, meghatározóbb pontot, ami jobban befolyásolná az oktatás színvonalát, mint a pedagógusok emberi minősége és felkészültsége. Sem az informatikai hálózat fejlettsége, sem az épületek állapota, sem a tantervi, tankönyvi szabályozás nem ér fel azzal a hatással, amit a pedagógusok hozzáállása jelent az oktatás mindennapjaiban. Ezt nemcsak a nagy nemzetközi kutatások, mérések, összehasonlító kutatások, hanem a személyes, laikus tapasztalat is alátámasztja. Mindenki a tanító nénire kíváncsi és senki sem az iskola fűtési rendszerére, amikor a gyerekének iskolát választ.
Joggal merül fel a kérdés, hogy miért nem foglalkozott ezzel az elmúlt évtizedek oktatáspolitikája. Erre a legjobb válasz: mert nagyon drága és nagyon konfliktusos. Drága, mert akár 200 milliárd forint is kellhet ahhoz, hogy legalább az értelmiségi átlagbért elérje a pedagógusok keresete, és nagyon konfliktusos, mert differenciálni kell jó és rossz, sokat és keveset dolgozó tanár között. Ez konfliktusok felvállalását igényli a döntéshozóktól. Szerintem érdemes ezt a konfliktust felmérni és a vállalható mértékig elmenni. A jövedelmek emelésére fordítható pénzt pedig nem szabad szétporlasztani, azaz mindenkinek érzékelhetetlenül keveset adni, hanem az életpálya céljainak megfelelően, fokuszáltan kell felhasználni. Ezzel egyidejűleg hozzá kell fogni a pedagógusképzés átalakításához, elitképzéssé formálásához, hogy a pálya már ezen a ponton vonzó legyen. Ehhez szigorú kiválasztási rendszerre és a hallgatók kiemelt szakmai és anyagi támogatására van szükség.


– Hogyan erősíthető az iskolai nevelés? Mi lenne ennek a tartalma, melyek a megvalósítás formai lehetőségei? Kell-e változtatni ehhez a pedagógusok attitűdjén, felkészültségén? Milyen költségvetési vonzata lehet mindennek?
– Kulcsterület a nevelési színterek megerősítése és a leszakadó, hátrányos helyzetű gyermekek felemelése. A hagyományos iskolaképben nem csak tanórák, tankönyvek és leckék szerepelnek. Az iskola olyan közösségi tér, amely megajándékozza a gyermekeket és szüleiket, illetve a pedagógusokat a közös cselekvés tapasztalatával és élményével.
A társadalom magányossá tette szereplőit, így van ez Magyarországon is, amely hagyományosan individualista társadalom. Az elmúlt húsz év piacosodó társadalma még tovább roncsolta annak szöveteit, ma már a magyar gyerekek végtelenül magányosak. Európában a legtöbbet televíziót néző gyerekközösség a magyar. Ezzel párhuzamosan sokkal inkább támaszkodnánk az iskolára mint legtermészetesebb közösségépítő színtérre, mint korábban bármikor. Azonban megváltozott az iskola is, ahol a korábbi színterek – iskolaújság, rádió, szakkörök – megszűntek. A pénztelenség éveiben elsőként áldozták fel, hiszen nem kapcsolódnak olyan szorosan a továbbtanuláshoz. Ezeket a tereket újra megerősíteni csak egy nagyon átgondolt és tudatos programmal lehet, és ehhez – a pénzügyi források mellett – nagyon jelentős társadalmi erőfeszítésre van szükség. A megvalósítás formái változatosak lehetnek, s itt támaszkodni kell a meglévő jó gyakorlatokra, a klub jellegű formáktól az egész napos iskolák elterjesztésének támogatásáig sok megoldás szóba jöhet. Kétségtelen az is, hogy a nevelési feladatok előtérbe helyezése más elvárásokat is támaszt a pedagógusokkal szemben, de ennek a gyökerei, alapjai, amelyekre építeni lehet, úgy gondolom, megvannak a mai tanítókban, tanárokban.


– Továbbra is az egyik legjelentősebb kihívás a hátrányos helyzetűek felzárkóztatása és integrációja. Szakmailag jól megalapozott, de nem tökéletesen működő programok és melléfogások, félresikerült adminisztratív intézkedések egyaránt tapasztalhatók voltak az elmúlt években. Az eredmények kevéssé érződnek. Mi lehet az új programok tartalma? Mi a véleménye a tárca eddig nyilvánosságra került elképzeléseiről, például az általános iskola első évfolyamán szervezendő elkülönített osztályokról?
– Jobbnak látnám, ha az óvodára koncentrálnánk. Jó irány a hátrányos helyzetűek korai óvodáztatásának ösztönzése és segítése, és megfontolandó, hogy a mostani ötéves helyett már négyéves kortól kötelező legyen az óvodáztatás. Ugyanakkor ha ez mindenkire vonatkozik, sokba kerül, ezért olyan megoldás is elképzelhető, hogy ne kötelező legyen, hanem például egy „válságövezetben” kiemelten támogassák négyéves kortól az óvodába járást. Mindehhez egy nagyon erős szakmai háttérrel működő, egyéni fejlesztést is tartalmazó, logopédussal és pszichológussal is megerősített intenzív felzárkóztató munkára van szükség.
A hátrányos helyzetű gyermekek – köztük cigány gyermekek – nevelésénél „az erdőtűzzel futunk versenyt”. Egyre romló társadalmi feltételek között egyre mélyülő gondokat kellene orvosolni. Ha volt vezérszólama az elmúlt nyolc évnek, az az integráció volt, a helyzet mégis romlott. Az elmúlt évtizedben a hátrányos helyzet felszámolására tett erőfeszítések megrekedtek a parlamenti, politikai szólamok, deklarációk szintjén. Hiába születtek jó szakmai programok, ezek végrehajtására már nem adott elég pénzt és időt a szocialista– szabad demokrata kormányzat. Túl sokat markoltak és keveset fogtak, túl tágra szabták a rászorultság kategóriáját is, s nem tudtak érdemben segíteni, szétaprózták a forrásokat, így igazából sehol nem sikerült érdemben előrelépni.
Pár százalékos pótlékon túl nem tudtak több pénzt adni, így ezeken a területeken van a legtöbb képesítés nélküli és a legfiatalabb pedagógus. Csak az oktatásra koncentráltak, és nem figyeltek a többi hátrányt okozó élethelyzetre, a lakáskörülményekre, munkahelyteremtésre, az egészségügyi és életviteli problémákra. Így elégtelen eredmény született. Ez egyébként nem csak nálunk volt így, hasonló hibát vétettek más európai országok is. Csak éppen évtizedekkel ezelőtt, így tanulhattunk volna a hibáikból.
Nem volt kellő idő és energia sem arra, hogy a középosztályt megnyerjék a törekvéseknek, akik kétségesnek tartották a szocializáció eredményét. Az érintett településeken élők jelentős része így inkább elkülönüléspártivá vált.
Sokkal rosszabb helyzetből kell hozzálátni a gond orvoslásához, mint 5-6 évvel ezelőtt. De mégsem lehet feladni, s mégsem lehet azt hinni, az elkülönítés, a gettósítás vállalható lenne. Kulcspont az óvoda és az iskolakezdés, s fel kell készülni, hogy hosszabb ideig kell egy ilyen programot végigfuttatni. Ha van tanulnivaló az elmúlt évekből, akkor ez az.


– Hogyan értékeli a kormányzati struktúrát? Egyfelől létrejött egy csúcsminisztérium, amely több területet integrál, de nem biztos, hogy ez előnyös az oktatás számára, másrészt távolabb került a szakképzés, és külön államtitkárság dolgozik a felzárkóztató programokon, miközben a fejlesztési forrásokról megint egy másik tárcánál döntenek.
– Lehet úgy is jól csinálni, hogy önálló oktatási és kulturális tárca van, és úgy is, hogy egy integrált minisztérium van. Nem ez a meghatározó, ez még akkor is így van, ha minden szakterület azt szeretné, ha önálló királyság lenne és saját pénzt verhetne.
Az új kormányzati szerkezettel nem értettem egyet, de tudomásul veszem és nem dolgom, hogy kritizáljam. Több gyengeségét látom, de lehet lehetőség is abban, hogy az egészségügy, az oktatás és a szociális terület egy integrált tárcában kapott helyet. Ez egy elvi lehetőség arra, hogy az olyan, több dimenziójú problémákat, mint amilyen például a hátrányos helyzet kezelése, az integráció segítése, hatékonyan kezeljék.
De ára is van mindennek, hiszen egy nagyobb, integrált tárca döntéshozatala sokkal lassabb. Ha valamit elhatároz az oktatás szakmai irányítása, a szakmai szándéktól a cselekedetig minimum két hónap telik el a közigazgatási szintek és egyeztetések miatt. Ez békeidőben nem olyan rossz, de amikor baj van, akkor ez nagyon hosszú idő.
Rossznak tartom azonban, hogy a szakképzés a gazdasági tárcánál van. Mindkét területnek befolyással kell lennie a szakképzésre, de nem véletlenül törekedtem arra miniszterként, hogy egy olyan minisztérium jöjjön létre, ahol az oktatást, a kutatást és szakképzést egy helyről irányítják. Tartok attól, hogy a gazdaság szereplőinek fejében nem a hosszú távú stratégiák megfontolásai, hanem a rövid távú, pár éves munkaerő-piaci igények dominálnak majd. Ezek olyan változtatásokat eredményezhetnek a szakképzésben, amiket nem tartok jónak. A magyar szakképzés hagyományosan egy rövid idejű befejezett szakképzést nyújtott a nagy ipari üzemekkel együttműködve. Ez az út nem volt folytatható, az üzemek szétestek, a gazdaság jellege megváltozott, ezért mindenütt egy szélesebb szakmai alapozás felé mozdult el a szakképzés, és a befejező oktatást sokszor a felnőttképzés adja.
A hosszabb időtávban gondolkozók ezt várják el a szakképzéstől, a továbbépíthető tudást, azt hogy ezekre a rövid távú felnőttképzésekre képessé tegye a diákokat, s nem a csupán néhány évig releváns specializációt. Méltánytalan és helytelen az az elvárás is, hogy az iskolából kilépő fiatal, kezében a papírral, azonnal fel tudjon építeni egy házat szerelvényezve és vakolva. A felsőoktatásból kilépő tanár, színész sem az egyetemen válik tanárrá, színésszé, hanem az iskolában, a színházban. A tudást a gyakorlatban csiszoljuk készre minden területen.
Ugyanakkor a felnőttképzésben ma a vállalkozó sem érdekelt eléggé, ezért erőteljesebben kellene ösztönözni őket erre adókedvezménnyel, forrásokkal. Megváltozott a képzésben részt vevő gyerekek összetétele is, a középosztály kivonult, gyermeke kezébe diplomát szeretne adni. És itt van egy nagyon hátrányos helyzetű, leszakadó társadalmi csoport, amelynek a gyerekeit a szakképzésen keresztül kellene felemelni. Míg húsz éve a cigány férfiak 90 százaléka dolgozott segédmunkásként, addig ma körülbelül ugyanilyen arányban vannak munka nélkül. Lassan felnő a második generáció, amely a munkakultúra területén semmit nem ad át gyermekeinek. Az akkut gond orvoslására el tudom fogadni, hogy rövidebb idejű, előrehozott szakképzés is legyen, de hogy ez legyen a főszabály, s erre álljon vissza a magyar szakképzés-politika, azt rossznak tartom, s most ebbe az irányba sodródunk. Igyekszem meggyőzni a kormányt és a kormánypártokat, hogy megfontoltabb lépésekre kerüljön sor.


– Van-e feszültség a kereszténydemokrata tárcavezetés és a fideszes oktatáspolitikusok között, vagy csak a sajtó próbálja ezt a látszatot kelteni?
– A szakképzés tekintetében nincs. Más tekintetben vannak különbségek, de ez érthető is, hiszen két külön pártról van szó, különböző hozzáállású, mentalitású képviselői vagyunk az oktatáspolitikának. Sokkal több kérdésben értünk egyet, mint amennyiben vita van közöttünk, de kétségtelenül van néhány olyan pont, ahol máshová helyezzük a hangsúlyt.
Azt gondolom, pusztán az, hogy valami működött a hetvenes–nyolcvanas évekig Magyarországon mint oktatásszabályozó eszköz, nem bizonyíték arra, hogy negyven évvel később is működik. Megváltozott minden, és ezért nem spórolhatjuk meg azt a munkát, erőfeszítést, hogy mi itt, 2010-ben megteremtsük és megadjuk a saját koherens válaszainkat a problémákra. Hogy egyetlen példát említsek: az általunk egy évtizede kidolgozott pedagógus-életpályaprogramot is át kellett dolgoznunk több elemében, pusztán az idő múlása miatt, azért, hogy megfeleljen a mostani helyzetnek. A nosztalgikus visszatekintés az egykori jó magyar iskolára, ami sok elemében nem is volt az, csak az emlékezete csalja meg a szemlélődőt, nem válasz a mai gondokra.


Sz. A.



Link küldés
.
Cikk nyomtatás