Alapértelmezett színséma Nagykontrasztú színséma


KERESÉS





















Link küldés
.
Cikk nyomtatás
Link küldés
.
Cikk nyomtatás
Link küldés
.
Cikk nyomtatás

Copyright © 2003-2013. Commitment Zrt.

Link küldés
.
Cikk nyomtatás


Államosítás – Veszedelmes viszonyok


Reális kockázatvállalás vagy felelőtlenség?
A köznevelésről szóló törvényt majdnem egy éve fogadta el az Országgyűlés. Azóta tudható, hogy 2013 januárjától – az óvoda kivételével – állami fenntartásba kerülnek a köznevelési intézmények. Ehhez képest csak november elején kezdhették meg az átadás-átvétel szabályait tartalmazó törvény vitáját a képviselők, amit sürgősséggel, az érdemi véleményütköztetés lehetőségét minimalizálva, a hónap végéig feltehetően le is zavarnak majd. Azonban ha mindez sikerrel jár is, kérdés, hogy a törvényszöveg és a valóság összhangban lesz-e annyira, hogy a kormányzati szándék megvalósuljon, nem is szólva az igencsak szűkre szabott határidőkről.
 
A tárca érvelése, miszerint a késlekedés oka, hogy a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ (KIK) felállításáról szóló rendeletet csak nyáron fogadta el a kormány, kifogásnak jó lehet, releváns magyarázatnak azonban erőltetetett. Egyrészt nemigen volt akadálya a KIK működését szabályozó rendelet gyorsabb előkészítésnek és akár hónapokkal korábban történő elfogadásának, másrészt – ami lényegesebb – a törvénytervezet előkészítése nyugodtan elkezdődhetett volna a KIK nélkül is. Ebben az esetben nemcsak a mostani kapkodás lett volna elkerülhető – alig néhány hét maradt az érdemi munkára, miközben majdnem egy év ment el a jogszabállyal való szöszmötöléssel –, de jutott volna idő arra is, hogy a leginkább érintett önkormányzatokat is bevonják az átalakítás kereteinek kimunkálásába.

Az oktatásirányítás átszervezése
Ha az intézményfenntartó központ felállítása reális időkeretben zajlott volna, akkor nem október utolsó napján kellett volna kinevezni a tankerületek vezetőit, s nem most kezdődne a többi munkatárs kiválasztására sem. A csúszás azért aggasztó, mert nekik idén az átadási-átvételi folyamat – állam részéről való – menedzselésében, januártól pedig már több ezer intézmény fenntartásában lenne kulcsszerepük. November elején azonban úgy tűnik, hogy bár tankerületi igazgatók már vannak, ám munkafeltételeiket – legalábbis jogszerűen - legkorábban talán decembertől, a törvény elfogadását követően lehetne részben biztosítani. Részben, hiszen leendő munkatársaik többsége december végéig még az önkormányzatok alkalmazottja, de a tárgyi feltételek „tulajdon- és használati jogát” tekintve is hasonló a helyzet. És talán – mivel az önkormányzatok, az intézményfenntartó központ és a minisztérium vezetői is arról számoltak be különböző fórumokon – az önkormányzati erőforrásokra spekuláló tankerületek könnyen hoppon maradhatnak: az infrastruktúra és a szakapparátus egy része ugyanis a járások felállásakor már elkelt, más része pedig nem mobilizálható. Például azért nem, mert sok polgármesteri hivatalban fizikailag sem biztosítható a járások és a tankerületek elhelyezési igényeinek kielégítése, másrészt a szakapparátus létszáma is véges. Már a kisebb városok önkormányzatainál is gyakorlat, hogy az oktatási intézmények fenntartásával összefüggő munkát végző szakember más – kulturális, szociális, sport, ifjúsági stb. – feladatokat is ellát, így távozása esetén több terület maradna ellátatlanul. Másutt az oktatási feladatok helyben maradó nagy aránya – óvodafenntartás, iskolák működtetése stb. – indokolja, hogy a jegyzők ragaszkodjanak munkatársaik megtartásához.

Az oktatási területért felelős tárca későn érzékelte az osztozkodás szempontjából hátrányos pozícióját – amit egyébként szinte kizárólag saját késlekedésének köszönhet –, ezért radikális javaslatot fogalmazott meg a törvénytervezet egyik korai változatában. Eszerint a feladat működtetéséhez szükséges személyek, ingatlanok és tárgyi eszközök automatikusan átkerültek volna a tankerületekhez, ennek érdekében pedig kísérletet tettek arra is, hogy az önkormányzatok és a járások között korábban megkötött megállapodásokat újratárgyaltassák. Ezt az indítványt azonban a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium érthető okokból még a beterjesztés előtt megtorpedózta, így az már nem is szerepel a benyújtott jogszabálytervezetben.

A körvonalazódó kép mindenesetre nem arra utal, hogy az új rendszer olcsóbban, hatékonyabban és magasabb színvonalon működik majd. A fenntartással és működtetéssel összefüggő feladatok három szereplő – járások, tankerületek és önkormányzatok – között oszlanak majd meg, amelyeket az említett szervezetek a mainál lényegesen magasabb létszámmal és nagyobb infrastruktúra igénybevételével próbálnak majd elvégezni. Az oktatásirányítás minőségét pedig nyilván érdemben befolyásolja, ha lényegében az utcáról kell toborozni a jövendő apparátus tagjainak jelentős részét. Nekik a szakmai felkészültséget – mind oktatási, mind közigazgatási szempontból – bevetés közben kellene megszerezniük, aminek sikere legalábbis esetleges. (Ebben a helyzetben nem tűnik kellően megfontolnak a KIK magatartása, amikor is a központ nem kívánja átvenni azokat a jelenlegi önkormányzati munkatársakat, akiknek a végzettsége nem megfelelő. Könnyű belátni, hogy finnyáskodás helyett célszerűbb és hatékonyabb lenne inkább a működtetési rutinnal rendelkezők képzésére koncentrálni: átmeneti alkalmazás lehetőségének felkínálásával támogatni, hogy esetlegesen már megkezdett tanulmányaikat befejezzék, vagy rávenni őket a szükséges képesítés megszerzésére.)

Tény, hogy mind az intézményfenntartó központ, mind a tárca vezetése elkalkulálta a tankerületi igazgatóságok elhelyezési lehetőségeit. Felmérés, tapasztalat helyett illúziókra alapoztak. Önkormányzati vezetők beszámolói szerint sok helyen meglepődtek, hogy nem tudnak majd 8-10 embert leültetni a mostani 3-4 szakember helyére, hogy nincsenek okostelefonok, számítógépek, és megdöbbentek, hogy az osztályvezető sem szolgálati autóval, hanem busszal közlekedik. Mindez tükröződik a törvénytervezet szövegében is. Már nem feltétlenül ragaszkodik a központ a hivatalokban megoldható zsúfolt elhelyezési lehetőségekhez, más, önkormányzat által biztosított megoldások is szóba jöhetnek. Az irány jónak tűnik, hiszen szerencsés és kívánatos is, hogy fenntartási feladatokat ellátó szervezet előbb-utóbb fizikailag is elkülönüljön az önkormányzatoktól. A gond sokkal inkább az, hogy – úgy tűnik – sok helyen a realitásokat megismerve sem igazították az előzetesen megfogalmazott igényeket a valódi szükséglethez.

Államosított iskolák
Az iskolák világát persze jobban érdekli, mi lesz az ott dolgozók sorsa, kell-e változtatni az intézmény programján, ki lesznek-e fizetve rendben a bérek, a közüzemi és karbantartási számlák. A minisztérium állítja, hogy zökkenőmentes lesz az átállás és csak az irányításban részt vevők veszik majd észre a változásokat. Az ígéret tehát arról szól, hogy a diákok és szüleik mellett a pedagógusok számára sem lesz érzékelhető a fenntartóváltás. Elvileg az iskolák futó programját és az ennek megvalósítására alkalmazott pedagógusokat és oktatást segítő munkatársakat is átveszi az intézményfenntartó központ, sőt már a január első napjaiban esedékes decemberi fizetést is innen kapják majd az érintettek. (A működtetést nem vállaló önkormányzatok intézményeiben foglalkoztatott technikai dolgozókra ugyanakkor más szabály vonatkozik: esetükben a központi költségvetés nem biztosítja az utolsó havi bér fedezetét, azt a korábbi fenntartónak kell előteremtenie.)

A status quo ugyanakkor kimondva és kimondatlanul is ideiglenes csupán. Szeptembertől ugyanis – legalábbis a ma még hatályos jogszabályok szerint – életbe lép a köznevelési intézményekben foglalkoztatottak új munkarendje és az ehhez kapcsolódó életpályamodell. (Utóbbi bevezetésének ideje bizonytalanná vált, az elmúlt hetek kormányzati nyilatkozataiból a biztos halasztásra és az eredeti időpont betartására egyaránt számos példát hozhatnánk, a munkavégzésre vonatkozó új szabályozás bevezetése körül azonban csend van. Ez azt is jelentheti, hogy ezek életbe lépése időben elszakadhat az új illetményrendszer bevezetésétől.) Legkorábban szeptembertől indulhatna el a változásokat támogató (vagy legalábbis ahhoz kapcsolt) új finanszírozási modell is, amely az intézményi feladatok alapján számított pedagóguslétszám szerint biztosítana támogatást a bérek kifizetéséhez. Ennek metódusát, részleteit lehet, hogy a minisztérium vezetői már ismerik, az érintettek, az óvodák, iskolák, kollégiumok és más intézmények azonban nem. Pedig ez nem részletkérdés, számos szakértő szerint az új rendszerben kevesebb állami támogatás érkezik majd, ami miatt a futó pedagógiai programok jelentős megcsonkítására lehet szükség, és sokan számíthatnak arra is, hogy elveszítik állásukat.

A törvénytervezet benyújtott változata szerint bizonyosan nem veszi majd át (pontosabban csak a tanév végéig, határozott időre alkalmazná) a KIK azokat a pedagógusokat és oktatást segítő munkatársakat, akik nem rendelkeznek a munkakörük ellátásához szükséges képesítéssel. Ez a lépés első ránézésre a minőséget lenne hivatott szolgálni, valójában azonban szakmailag átgondolatlan, igazságtalan és pazarló szituációkat teremt, egyes helyeken, például a kisebb településeken ellehetetlenítheti az intézmények működését. Gyakran egyébként sem dönthető el egyértelműen, hogy az adott képesítés megfelelő-e (például a szakképzésben a gyakorlati oktatók esetében), másrészt indokolatlanul zárja ki a továbbalkalmazhatók köréből azokat, akik a szükséges képesítést éppen megszerezni igyekeznek. Méltányosabb, hatékonyabb és az érintett személyek és intézmények érdekét jobban szolgáló megoldás lenne ezért egyfelől egy rugalmasabb, megfelelő korlátok között a helyi mérlegelést is lehetővé tévő szabályozás, másrészt elegendő türelmi időt kellene biztosítani azok számára, akik a munkakörhöz előírt képesítés megszerzése érdekében elkezdték vagy elkezdik tanulmányaikat és azt ésszerű határidőn belül teljesítik is.

Nehezedik az intézményvezetők munkája is. Bár sokak szerint a törvény egyszerű telephelyvezetőkké minősíti vissza őket, hiszen sem a pedagógusok, sem a technikai dolgozók munkáltatói nem ők lesznek, dolgukat éppen ez teszi majd bonyolulttá. Nem kérdéses, hogy valamennyi szereplő – diákok, szülők, alkalmazottak – szemében ők maradnak a vezetők, sőt az intézményfenntartó központ és a működtető önkormányzatok is tőlük várják majd el az operatív irányítást. Mindeközben jogosítványaik látványosan szűkülnek, amin az sem változtat, hogy az intézményfenntartó központ a munkáltatói jogok – egyelőre meghatározatlan körét – átruházhatja rájuk. A működtetést vállaló önkormányzatok ezt csak bonyolult szerződésekkel tehetnék meg, a jelenlegi helyzetben azonban amúgy is inkább tartózkodónak tűnnek ebben a kérdésben.

Természetesen az intézmények állami fenntartásba vétele során is meghatározó kérdésként jelenik meg az új fenntartó vagyonhasználati, egyes esetekben vagyongazdálkodási joga. Sokan azt is megkérdőjelezik, hogy az önkormányzati vagyon állam részére történő használatba, kezelésbe adása lehetséges-e a törvényben meghatározott módon az alapozó jogszabályként definiált, minősített többséggel elfogadott önkormányzatokról szóló törvény módosítása nélkül.

Praktikus szempontból foglalkozni kell olyan – a minisztérium egyes vezetői szerint pitiáner – kérdésekkel is, hogy miként lehet elérni, hogy a fenntartók az ingyenes használatba kapott vagyonnal ésszerűen bánjanak (energiafelhasználás, állagmegóvás, felújításokban való részvétel stb.), és a különböző működtetési konstrukciókban ki az, aki az ingatlan hasznosítási lehetőségeiből bevételre tehet majd szert, azt hogyan használhatja fel. Meg kell fontolni azt is, hogy azon intézmények esetében, ahol a működtető is az állam lesz, meghatározott célokra miként biztosítható használati jog az önkormányzatoknak (sok helyen ugyanis az iskola a település egyetlen közösségi célokra is igénybe vehető ingatlana).

Merev szabályozás, veszélyeztetett intézmények
Az államosítás szabályai meglehetősen rugalmatlanok, ami komoly nehézséget okoz az általánostól eltérő formában működő intézmények esetében. Elsősorban a társulások által fenntartott intézmények, a többcélú intézmények és az Európai Unió támogatásával működő programokban részt vevő intézmények helyzete kezelhető nehezen az új körülmények között. De még náluk is bizonytalanabb helyzetbe kerülhetnek azok a nem állami, nem egyházi fenntartású intézmények, amelyek köznevelési megállapodás alapján kapnak támogatást önkormányzatoktól.

Az átadás-átvételi törvény automatikusan feloszlatja a társulásokat, ami az elmúlt másfél-két évtized egyik fontos, a hatékonyság irányába ható fejlesztését zúzza porrá, miközben ennek sem szakmai, sem szervezeti indoka nincs. Az intézmények állami fenntartásba vétele ugyanis semmilyen elvi vagy gyakorlati akadályt nem gördít az elé, hogy ezeknek az óvodáknak, iskoláknak, kollégiumoknak és más köznevelési feladatokat ellátó intézményeknek a fenntartása és működtetése – akár egy szervezet által, akár megosztva – továbbra is társulás keretében történjen. Mellette ugyanakkor több érv is szól, például a finanszírozási és irányítási hatékonyság, a kialakult szervezeti kultúra, a garantált tanulási utak biztosítottsága. Mindenesetre a törvény vitája során még van mód olyan megoldást találni, amellyel elérhető, hogy a fenntartóváltást követően ne semmisüljenek meg a gyakran évtizedes munkával kimunkált, hatékony szervezeti együttműködések.

Jelen állás szerint a többcélú intézmények is a feldarabolás sorsára juthatnak. Az óvoda – mivel ezek fenntartója a jövőben is az önkormányzat lesz – automatikusan leválik ezekről az intézményekről, de a többi intézmény sorsa is bizonytalan. Pedig könnyű belátni, hogy e hosszú folyamatok eredményeként létrejött működési forma esetében indokolt lenne mérlegelési lehetőséget, egyéni elbírálási lehetőséget biztosítani a további működést illetően (s ebbe beleértjük az óvodával való további együttműködést is). Igaz, a működési tapasztalatok nagyon eltérőek, de éppen ezért megfontolandó egy rugalmasabb szabályozás kialakítása. (S akkor még nem szóltunk arról, hogy a korszerűnek és eredményesnek tekintett oktatási rendszerek fejlesztése is ilyen irányt vett az elmúlt évtizedekben.)
Külön csomagba tartoznak azok az intézmények, intézménycsoportok, amelyek éppen néhány éve kezdtek szorosabb együttműködést kialakítani, uniós támogatással. Esetükben a részekre szabdalás egyúttal a támogatási szerződés felmondását is jelentené, ami – a projekt végéig szóló fenntartási kötelezettség megszegése miatt – több tízmilliárdos támogatási összeg visszafizetési kényszerét is eredményezné. A kormány – úgy tűnik –, ha szükségből is, de belátta ennek értelmetlen voltát (a korábbi törvényszöveg-változatok még komoly finanszírozási szankciókat tartalmaztak azokra az esetekre vonatkozóan, ahol a támogatási szerződés nem módosítható), így legalábbis a projektek lezárásáig változatlan formában működhetnek az érintett intézmények. Ez egyúttal talán reményt ad arra is, hogy ezt követően – érdemi hatásvizsgálat elvégzése után – sem verik majd szét a jól működő együttműködéseket, hanem helyet találnak számukra az új fenntartási-működtetési struktúrában. Nyitott kérdés ugyanakkor, hogy ki legyen januártól a futó projektek gazdája, hogyan alakuljon a felelősség, a finanszírozás, az irányítási jogosultságok megosztása. A törvénytervezet gazdájaként az állam a javaslatban nem fogalmazott meg sem nagyvonalúnak, sem ésszerűnek nevezhető megoldást. A logikus ugyanis az lenne, ha azok vinnék tovább a programok menedzselését, akik azt a legjobban ismerik, ők felügyelnék a vállalt szakmai és infrastrukturális fejlesztések menetét és gazdálkodnának az ehhez szükséges forrásokkal és javakkal. Az előterjesztés ezzel szemben – egyoldalú haszonelvű megközelítéssel, de zavarosan – egy megosztott felelősségi, irányítási javaslatot tartalmaz. Alighanem ez lenne a legrosszabb opció; ennél már az is jobb változat, ha az intézményfenntartó központ válik minden területen a projektért felelős szervezetté s egyúttal vállalja annak későbbi fenntartását is. Szerencsére – a korábbi elképzelésekkel szemben – legalább a projekt ideje alatti önrész-finanszírozás kérdése megoldottnak tűnik, azt ugyanis a költségvetés magára vállalná.

Végül a komoly kockázattal szembenéző intézmények körébe tartoznak azok a nem állami, nem egyházi fenntartású intézmények, amelyek feladataik ellátásához köznevelési szerződést kötöttek önkormányzatokkal. A korrekt megoldás az lenne, ha a szerződéseket változatlan feltételek mellet hagynák kifutni. Ezzel szemben a törvénytervezet szerint a megállapodásokat felülvizsgálnák, és azokat a következő tanévtől az állam egyoldalúan módosíthatná, illetve felmondhatná. Mindezt anélkül, hogy megközelítőleg is felmérték volna, milyen tartalmú és összességében milyen összegű szerződésállományról van szó, és az érintett intézmények milyen az állam által el nem látott feladatokat vállaltak át. Azzal azonban nagyon is tisztában vannak, hogy az egyoldalú szerződésmódosításokkal vesztett pereket vesznek a nyakukba s komoly kártérítési kötelezettséggel kell számolniuk, ami azonban az igazságukat kereső intézmények számára aligha jelent vigaszt. Mire évek múlva a számukra kedvező döntések megszületnek, már régen be kell zárniuk kapuikat.

Az államosítási folyamat tehát összességében meglehetős kockázatokkal indul. A tervezők szinte minden esetben úgy számolnak, hogy minden optimálisan alakul majd, a felmerülő problémák megoldhatók, az irreálisnak tűnő határidők tarthatóak lesznek, a váratlan kiadásokra pedig lesz fedezet. Tekintettel arra, hogy mekkora rendszer átalakításáról van szó, mindez nem egyszerűen kockázatos, de felelőtlen játszmának is tűnik.

FL



Link küldés
.
Cikk nyomtatás